A RENESZÁNSZ TUDOMÁNYÁNAK NÉHÁNY JELLEMZŐJE*Dr. Kemenes PálA RENESZÁNSZ TUDOMÁNYÁNAK NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE** Az európai tudomány a kereszténység tudománya, a keresztény hit, világkép és gondolkodás terméke. Alapelveit a patrisztika korában munkálták ki és fektették le. Isten a Részesítő-lét-teljesség akaratából, a teremtés aktusában a létből való részesedés révén jöttek létre a létezők. A lét lehetőségi feltétele és ontológiai alapja a megismerésnek. A valóság a létben gyökerezik amennyiben a létezők teljességét jelenti. Az igazság fogalma kizárja a létről való gondolkodásból a lehetőségi létezők körét és a létező dolgok halmazáról azt állítja, hogy az a valóság. A megismerés a valóságot tárja fel, végső soron Istent kívánja megismerni.
Az ismeretek az érzékelésből származnak, és az érzéki megismerés első ismerettárgya az érzéki valóság léte. A létezőben a létet magát ismeri meg a létező és a megismerés folyamatában a lét és a létező egymást feltételezik, az érzéki megismerés a lét megismerésének útja. Az érzékszervek könnyű becsaphatósága aláássa az empirikus ismeretek valóságosságába vetett hitet, ezért a tapasztalatok igaz vagy hamis mivoltát a consensus dönti el. A consensus az ihletett közösség véleménye, ami maga az igazság. Isten transzcendens, valóság felett álló, tehát az ismeretek és a valóság viszonyának ismerője, azaz az igazság birtokosa. Krisztus mennybe menetele után a világban munkálkodó Szentlélek az igazság felől döntő közösség ihletője, azaz az ihletett közösség közvetlenül részesedik a valóságismeretből és ílymódon egy ismeretről el tudja dönteni, hogy az igaz vagy sem.
Krisztus, Isten-emberként való megjelenése az érzéki világban való lét értékét és értelmét igazolja, azt, hogy az érzékek útján nyert ismeretek révén közelebb lehet jutni a léthez, végső fokon Istenhez.
A Szentháromság-tan, az európai kultúra és azon belül a tudomány fundamentuma. A lét, a valóság, az igaz fogalma, megkerülhetetlen az európai kultúrában. Megalapozói a megismerés lehetségességének és annak a jövőbe vetett hitnek, hogy a dolgok jobbá válnak, egyúttal az agnoszticizmus és a szkepticizmus tagadását is jelentik. Istenhez a lét, Krisztushoz a valóság, a Szentlélekhez az igaz fogalma kapcsolódott, ami által egy olyan ismeretelmélet állt elő, ami nem elégszik meg a pusztán tapasztalatilag adottal, a pozitívvel, hanem olyan ismeretekre törekszik, amelyek forrása, alapja és az ismeretek valósága is a transzcendensbe nyúlik. A tapasztalat, a transzcendens alapú világ transzcendens alapú érzékelőjének a transzcendensre vonatkozó ismerete.
A keresztény gondolatkörben vagy minden empirikus ismeret közvetlen valóságismeret és az ismereteknek számtalan értelmes rendet lehet kölcsönözni, vagy a megismerő alany-tárgy viszonyba kerül a megismerendővel, ez esetben mintegy kívülről szemléli azt. Az ismeretek igazságáról azonban mindkét esetben a consensus dönt. A közvetlen valóságismeret a heurisztika és a misztika irányába tolja el a megismerés módszereit, míg az alany-tárgy viszony jellegű megismerés ennek a viszonynak a kialakításához szükséges módszertani elképzelések kidolgozását preferálja.
Analógia áll fenn a transzcendens Isten és a világ, valamint az ember és környezete között az alany-tárgy viszonyt illetően. A megismerő és a megismerendő alany-tárgy kapcsolatának létrehozása, a tárgyiasítás a Teremtéssel analóg folyamat. Az Isten - teremtmény viszony, ebben a kontextusban tárgyi és nem pszichikai kapcsolat.
A tudomány az arisztoteliánus keretek között statikus volt a cirkuláris időszemlélet következtében. A cirkularitás folyamatos változás, de az önmagába való visszatéréssel ismétléssé válik, azaz nem képezi a megismerés hajtóerejét és a be nem látható változás leírására nem nyújt támpontot és alapot. A sztoikus filozófiai keretek között kimunkált természeti törvény fogalma nem engedte meg a törvények időbeli változását. A cirkuláris időszemlélet körében a természeti törvényekről szóló ismeretek változása, csupán a felszínes látszatok változása. A megismerés tárgya maga a törvény, azonban a törvények megismerését a ciklusok ismétlődése nem motiválja.
A természeti törvény változása illetve a természeti törvényről szóló tudás változása a keresztény gondolkodás szülötte. Paradox felfogás, mert minden pillanatban igaz az, hogy Isten a természeti törvényeket nem változtatja meg kénye-kedve szerint, és kezeskedik a megismert dolgok igazságáért, valamint azért, hogy a megismerés folyamatában valóságismeret jön létre. Ugyanakkor az is igaz, hogy Isten nem tárta fel azt, hogy milyen mértékben részesei az ismeretek a valóságnak. A megismert természeti törvények igazak, azaz valóságosak, mert consensus útján a Szentlélek hitelesíti őket, de nem a teljességet írják le, azaz parciálisak. A lineáris időszemlélet uralta gondolatkörben van értelme az egyszerre abszolút és parciális jelleggel felruházott természeti törvénynél általánosabb törvényt keresni, a teljességet. A kereszténység tudománya a változás tudománya, illetve a változás megragadásának tudománya. Isten változatlan, a világ változó, bár törvényei állandóak, a megismerés történeti, azaz időben változó, tehát az ismeretek történetisége, időbelisége jelenti a változás megragadásának lehetőségét.
A véletlen a keresztény időszemlélet sajátja. A lineáris történeti időben élő ember számára nem belátható meghatározottsággal esik egybe történeti idejének egy-egy szakasza a Üdvtörténettel, azaz a Üdvtörténeti idő véletlenként adott, hiszen egyedül Isten az, aki átlátja és irányítja. A véletlent értékkel felruházó gondolkodás teret nyitott a nem nyilvánvalóan összefüggő jelenségek közötti kapcsolatok feltételezésének és keresésének - a lényegkutatásnak. Az új összefüggések keresése a megismerés új és új szempontjait tárja fel, és egy sokszínűbb, sokrétűbb valóságismeret lehetőségét rejti magában.
Az eszkatológikus gondolkodás nem csupán a jövőre irányuló pozitív várakozások együttese, nem csupán egy optimista jövőkép, hanem az abszolútummal való foglalkozás értelmének egyik megalapozója is. Mindenfajta teljességre, objektivitásra, igazságra, tökéletességre való törekvés egy-egy lépés azon az úton, amelynek végén a történeti és az üdvtörténeti idő végérvényesen egybeesik, és Krisztus újra eljövetelekor magához hasonló Isten-emberekkel fog találkozni. Az abszolútra való törekvés és a lényeg kutatása az eszkatológikus gondolkodás szülöttei.
A tudomány a keresztény kultúra része, és a tudomány metaforái, szótárai, gondolkodási stílusa a keresztény kultúrából származnak. A mindenkori tudomány csak egy azok közül a metaforarendszerek közül, amelyek a kereszténység metafora rendszerén belül, mint alrendszert létre lehet hozni. A tudomány fejlődése a keresztény metaforarendszer egyes elemeinek kiemelése révén létrehozott metafora alrendszerek megalkotása és megújítása révén történik. A kiemelt metaforák fogalmakkal kifejezett, élménytartalmuktól megfosztott elméletek formájában válnak a tudományos gondolkodás, a tudományt meghatározó szemlélet alapjává. Ez az absztrakció az alapja a metaforák egy-egy szakterületen történő alkalmazhatóságának, ugyanakkor a fogalmak pontosításával, értelmezési tartományuk szűkítésével a fogalmak megnevezésekké válnak. A fogalmak tartalma és terjedelme közötti fordított viszony miatt, a fogalmak terjedelmének növelésével tartalmuk vész el, azaz kiürülnek. Az elméletek, fogalmaik tartalmi vagy terjedelmi változásai révén szűnnek meg a megismerés hatékony eszközei lenni. Ezen az úton veszítik el kapcsolatukat metaforájukkal, a sokrétűséggel, többértelműséggel, meghatározatlansággal és a keresztény kultúra sajátos paradoxonaival.
Definícióm szerint a reneszánsz a valóság ismeretének ideiglenesen dinamikus egyensúlyi állapotúvá vált szintézise, mely az élet minden területét áthatotta.
A XVI. század megismerésről alkotott elképzelése az volt, hogy az igazságot az emberek alkotják, és nem felfedezik. A neoplatonikus teremtéstan - az isteni teremtés analógiájára elgondolt emberi alkotás - további analógiát involvált, a teremtett valóság igazsága és az alkotás igazsága között, azaz az emberi alkotás során igazság keletkezik éppúgy, ahogy a teremtés folyamatában keletkezett. A természet igazságai a megismerés folyamatában tárulnak fel, a megismerés alkotó tevékenység, és ezen alkotás eredménye az ismeret, következésképpen a teremtett valóság ismerete, az emberi alkotás révén nyer igazságtartalmat.
Az ember öntudatának és önértékelésének alapja saját egyedi és megismételhetetlen mivolta, s az öntudat az emberből magából fakad, és nem külső megítéléstől függ. Az egyediség az önteremtés folyamatában jön létre és ez az alkotó folyamat mint minden alkotás igazságot hoz létre, azaz az önteremtés azonos az igazságteremtéssel.
A valóság leírására használt szótárak vagy metaforák, alkotóik valóságképét tükrözik, azt az igazságot, amire a megismerés során tettek szert. A szótár vagy metaforarendszer megalkotása egyúttal önmegfogalmazás, önteremtés. Az önteremtés, a saját szótár megalkotása, az önismeret. Giovanni Pico della Mirandola szerint: „aki önmagát ismeri, az magán keresztül a világot ismeri.”¹
A reneszánsz időszakában az antikvitás szellemi örökségének a hatása elsősorban világszemléleti volt, új világleírásokkal, metaforákkal szolgált. Új világleírások kerültek felszínre, amelyek az adott kor számára jelentettek új szellemi horizontot. „A különböző lexikonok, szótárak a lehetséges világok különböző halmazaihoz adnak hozzáférési lehetőséget.”²
A diakróniától és társadalmi kontextusuktól megfosztott szótárak vagylagos egymásmellettiségükben jelentették azt az ismeretalapot, valóságismeretet, amelyen a reneszánsz ideiglenes szintézise létrejött. „A tudományos ismeret az egyik társadalmi kontextusból a másikba többé-kevésbé változatlanul terjed át és épül be, a technika csak korlátozott és problematikus mértékben vihető át. A technika jobban függ a társadalmi kontextustól, mint a tudomány.”³
A Mediterráneum kultúrái között egy közös végső szótár tart kapcsolatot és biztosítja az egyes kultúrák tudományos ismereteinek átadását. Az antikvitás orvostudományának a keresztény kultúrkörbe történt asszimilációja, feltételezte azoknak a világról alkotott metaforáknak az asszimilációját, amelyek az antik filozófiákból kerültek a kereszténység világképébe. Az antik filozófia asszimilációjával párhuzamosan, ettől a folyamattól el nem választhatóan ment végbe a medicina ismereteinek, tudományos elméleteinek asszimilációja. A medicinát szoros szálak kötötték és kötik a filozófiához, a világleírásra használt metaforákhoz, szótárakhoz.⁴
A XVI. század során feltárt klasszikus textusok - a lehetséges világok halmazaihoz történő hozzáférés lehetősége - új tudományos horizontokat nyitottak meg az orvostudomány számára is. A humanista szövegfeltárás és fordítás részben a humanista műveltség filológiai, irodalmári irányultsága miatt, részben a technikai ismeretek sajátságaiból fakadóan nem fordított illetve nem fordíthatott kellő figyelmet a technikai, gyakorlati ismeretek átvételére, viszont lehetővé tette a reneszánsz saját metaforarendszerének, szótárának a létrejöttét.
A skolasztika - a hit és az értelem egységének lé�trehozására törekedett és a valóság ismeretének az egységes tudomány által kialakított architektonikus rendjét hozta létre - szintetizáló törekvéseit a humanisták szélesebb alapon és szélesebb körben folytatták.
A szélesebb alap jelenti az antikvitás és a korai középkor gondolkodóinak és művészeinek felszínre és újraértelmezésre került műveit, amelyekben meghúzódó világképi elemek a reneszánsz gondolkodói számára új metaforákkal, szótárakkal szolgáltak. Ezeken az alapokon jött létre a reneszánsz saját metaforarendszere vagy szótára, amely részben az újonnan feltárt és értelmezett textusokból építkezett szinkretista módon, részben a kortárs metaforákból. Végelemzésben: bármilyen sok helyről kerültek gondolatok a metaforarendszerbe, a reneszánsz a saját szótárát, metaforarendszerét alkotta meg.
A szélesebb kör a reneszánsz időszakában bekövetkezett társadalmi mobilitás növekedését jelenti, ami elválaszthatatlan a neoplatonikus tanok térhódításával párhuzamos öntudatnövekedéstől és a Biblia újraértelmezésétől. E folyamatok kölcsönösen egymást erősítették olyannyira, hogy a skolasztika consensuson alapuló hittételeivel szemben az egyén kritikai reflexiója került előtérbe a Biblia-értelmezések esetében is. Új olvasatban a kereszténység öröm-vallás, és a megváltás értelme és célja az ember boldogsága. Ezt a skolasztikus teológia sem tagadta, igaz nem is hangsúlyozta, hiszen látókörének fókuszában a lét kérdései álltak és nem az egyén, hanem a közösség boldogulása.
A reneszánsz időszakának demokratikus jelleget kölcsönzött a társadalmi mobilitás növekedésén kívül az a gondolkodásmód, amely lehetővé tette és ezáltal az alapját képezte a reneszánsz tudomány kibontakozásának: az elméletekre és nem ideológiákra támaszkodó gondolkodás. Az ideológia totális világképet kíván adni, és ami totális az kirekesztő, szemben az elméletekkel, amelyek a világ leírását adják ugyan, de nem zárják ki más leírások létjogosultságát, igazát, sőt az elméletek egymás létét feltételezik, egymásból nőnek ki és egymás erényeit és fogyatékosságait használják fel.⁵ Az elméletekre alapozott gondolkodás tette lehetővé, hogy a különböző korok világképeit, legyenek azok explicit kozmológiai elképzelések vagy irodalmi, művészeti alkotások vagy egy nyelvet használó közösség nyelvében implicit módon meghúzódó metaforarendszerek, fel lehetett tárni, egymás mellé lehetett állítani. Az állítások megkérdőjelezhetősége, a vagylagosan választható többféle igazság egyidejű megléte, a reneszánsz saját metaforarendszere kialakításának a feltétele és alkotó eleme.
A reneszánsz szintézisteremtésre törekvő elképzelésének szellemében fogant meg a válasz a tartalmi hitelesség kérdésére. „A tartalmi hitelesség nem a „valósághoz”, hanem az új metaforarendszeréhez való viszony”⁶ azaz a sokféle valóság egymás kizárása nélkül igaz vagy nem igaz, hitelüket az adott kor metaforái határozzák meg anélkül, hogy egy valóságképzetet, valamiféle objektivitást iktatnának az új ismeretek és az elméletek, metaforák közé. Az új ismeret tartalmi hitelességét az uralkodó metaforához viszonyítani nem más, mint a semleges alap hiányának beismerése.
A semleges alap jelenti az ismeretek valóságtartalmának megítélésére szolgáló szükségszerűen külső nézőpontot, amelyből eldönthető, hogy valamely ismeret igaz vagy sem. A reneszánsz időszakától az új ismeretekkel szembeni elvárás az elméletnek való megfelelés, illetve az elméleti magyarázottság volt. A semleges ismeretalap a tudományos igényű elméletektől és nem az empirikus ismeretektől kívántatott meg. Az elméletek ismeretalapként viselkedtek a tapasztalati adatokkal szemben, azaz értelmezték és ezáltal minősítették azokat. Az értelmezett adatokról azt állították, hogy azok tények, azaz a valóság részei. Az ismeretszerzés megelégedett az adekvát ismeretekre való törekvéssel. Az egyszerűbb megalapozás egyfelől az ismeretek gyors bővülését vonta maga után, másfelől empirikus jelleget kölcsönzött a reneszánsz tudományának. A végső ismeretalapra történő hivatkozás, - bármennyire is evidencia volt Istennek a megismerésben betöltött szerepe - az elméletek megalapozásánál nem maradhatott el. A keresztény kultúra és a keresztény tudomány ismeretelméletének, a megismerés folyamatának és értelmének, Isten, a semleges ismeretalap a kulcsa és biztosítéka.
A reneszánsz időszakának fő megismerési értékorientációja az új ismeretekre való törekvés volt, a biztosan igaz ismeretekre törekvő skolasztikus tudományeszménnyel szemben. Az új ismeretekre való törekvés egyúttal magasabb tévedési kockázatvállalást jelent. A magasabb tévedési kockázatvállalás tükröződik a tartalmi hitelesség kérdésének megoldásában és egyúttal kifejezője az egyén öntudata és a megismerés közötti kapcsolat gondolatának.
A skolasztika tudományának biztosan igaz ismeretekre való törekvésével szemben, a reneszánsz tudománya az adekvát, az elégséges pontosságú ismeretekre törekedett. A reneszánsz tudományának értékorientációi, az új és az adekvát ismeretekre való törekvés, kohéziós erőként hatottak a szintézisteremtés terén. Egyfelől elhatárolta a reneszánsz tudományt a skolasztika tudományától, másfelől lehetővé tett egy olyan gondolkodásmódbeli stílusváltást, amikor az ismeretek elmélyítésének az ismeretek felhasználhatósága szab határt. A felhasználhatóság, mint az ismeretek elmélyítésének mértéke összhangban állt a szintézisre való törekvéssel, mivel a tudomány és a technika közötti űrt hidalta át. A reneszánsz metaforarendszerének része volt a technikai ismeretek feljegyzése és technológiakénti értelmezése, ami a kultúra és a civilizáció közötti átjárhatóságot biztosította.
A XV. század közepétől kezdődően mind élénkebb vita bontakozott ki a nemzeti, vulgáris nyelvek vagy a latin nyelv használatának elsődlegességéről. A nyelvi kérdés egyik megoldását a nemzeti nyelvek fejlesztése, a másik megoldási lehetőséget egy univerzális nyelv kialakítása kínálta. Az azonban a XVI. század közepére egyértelművé vált, hogy a három szent nyelv egyike sem alkalmas az új metaforarendszer kifejezésére. A reneszánsz itáliai eredete metaforarendszerének olasz nyelvű gyökereit feltételezi, annál is inkább, mert míg Közép- és Észak-Itálián kívül a reneszánsz, mint udvari kultúra terjedt el, az Appenin félszigeten a lakosság egészét áthatotta az új világszemlélet és életérzés.⁷ Annak ellenére, hogy a humanizmus nyelve elsősorban a latin volt, az olasz nyelvben meghúzódó világképi elemek jelentősen hozzájárultak az új szótár, metaforarendszer kialakításához.
A nyelvi kérdés egyik megoldását a matematika kínálta, a XVI. század volt a retorikus algebráról a szimbolikus algebrára történő áttérés időszaka, amikor a műveleti utasításokat szimbólumokba foglalták létrehozva egy egyetemes nyelvet. A matematika nyelvi korlátai miatt, a világnak csak egyoldalú és szűkkörű leírását tette és teszi lehetővé, szemben Galilei túlzóan nagyigényű kijelentésével, miszerint a "természet könyvét a matematika nyelvén írták."
A valóság sajátos szemléletmódjából kiindulva, bizonyos vonatkozásainak előnyben részesítésével határolódott el az új metaforarendszer a korábbiaktól. Az antikvitás felé fordulás fontos, de csak felszíni jelensége a reneszánsz szellemi áramlatának. Az antik auktorok művei feltárásának előfeltétele a valóság sajátos szemlélete volt, az az „előítélet”, hogy a világról számos azonos értékű leírást lehet adni, és ezek igazságát az emberek alkotják, és nem felfedezik. Az elméletek nyelvileg és tapasztalatilag önmagukba zárulnak. A fogalmak rendszerének megváltozásával nincs mód azok lefordítására, mert nincs semleges nyelv és nincs elméletfüggetlen adat. Az elméletrendszerek, metaforarendszerek a neutrális tapasztalati szféra hiánya miatt összemérhetetlenek és összehasonlíthatatlanok.
A reneszánsz időszakában a különböző világlátások ideiglenes szintézise oly módon valósult meg, hogy egységbe foglalásukat a közös végső szótár, a közös mediterrán metaforarendszer biztosította. A sokféle világlátás egyidejűsége és ezek egységben látása képezte a reneszánsz ideiglenesen dinamikus egyensúlyi állapotúvá vált valóságismeretét.
„ ... nincs sok értelme logika és retorika, filozófia és irodalom között különbséget tenni, ahogy azok között a racionális módszerek között, amelyek segítségével mások véleményét megváltoztatjuk.”⁸ Mások véleményének megváltoztatására szolgálnak a tudományos ismeretek is. A tudomány a kultúra része. A kultúra az adott időszak uralkodó metaforarendszerének megfelelően megerősíti és fenntartja a kultuszt. A kultusz és a metaforarendszer kapcsolata alapozta meg a reneszánsz mélyen vallásos, keresztény mivoltát, ugyanakkor a kulturális tevékenységek valamennyiére kiterjedő metaforarendszer lehetővé tette a tudományok és a művészetek közötti határ elmosódását. A tudós és a művész egyaránt alkot, és ha alkot, akkor igazságot hoz létre, és mivel mindkét alkotó tevékenység ugyanazt a világot írja le és értelmezi, ezért egyenértékűek, továbbá egyenértékűek azért, mert összemérhetetlenek a semleges alap hiánya miatt, illetve nincs olyan szempont, ami alapján értékesebbnek, valóságosabbnak tarthatnánk az egyiket, a másiknál.
A reneszánsz időszakában a kulturális tevékenységek közötti skolasztikus hierarchia felbomlott. A kulturális tevékenységek nivellálódása lehetővé tette az uomo universale típusának létrejöttét, aki az uralkodó metaforarendszer ismeretében a kultúra különböző területein alkotott. A világleírások nézőponttól függenek, a tények kiválasztását prekoncepció befolyásolja. A tény a valóság egy mozzanata. Azt, hogy mi a tény, az aktuálisan uralkodó világkép határozza meg olymódon, hogy bizonyos adatokat értelmez, és ezzel kiemeli azokat az interpretálatlan adatok halmazából. A reneszánsz számos világleírás nézőpontját egyenértékűként elfogadva alakította ki a maga metaforarendszerét, amely olyan elemeket is tartalmazott, amik nem voltak jelen a kor tudományában. A metaforarendszer alkalmazásának eredményeként jött létre az analitikus tudományfelfogás. A reneszánsz medicinája a hippokratészi - galénoszi tradíción nyugodva, a keresztény kultúra által asszimilált humorálpatológiai elképzelések fogalmi rendszerében gyógyított, és csak a XVI. század közepén került érdeklődésének homlokterébe az anatómia. Az anatómia, a disszekció, az analitikus tudományeszmény gyakorlatba való átültetésének eklatáns példája. A humorálpatológiai alapozottságú medicina alig-alig használt fel anatómiai ismereteket, illetve megelégedett a galénoszi anatómiával. A medicina oldaláról nem merült fel igény az anatómiai ismeretek bővítésére, ugyanakkor a reneszánsz metaforarendszerének része volt a dolgokat részeikre bontásuk révén megismerni kívánó analitikus szemlélet, az anatomizálás életrehívója. A reneszánsz metaforarendszerébe a skolasztika tudományából került átvételre az analitikus szemlélet. Az analitikus tudományfelfogás segítségével a humanisták a filológia terén már a XV. század során számos sikert értek el, a természettudományban csak a XVI. század elejétől kezdődött el térnyerése.
„A tudományos fogalmak rendszerének megváltozásával, a gondolkodás stílusváltásakor egy kijelentésnek nem az igazságértéke, hanem az igazságértékkel való rendelkezés lehetősége változik meg.”⁹ A metaforarendszer megváltozása nem az igaz és a hamis, hanem az értelmezhető és az értelmezhetetlen kijelentéseket határolja el. A kijelentések ismeretekre vonatkoznak, illetve ismereteket használnak fel és egy részüket az új metafora az értelmezhetetlen ismeretek, illetve kijelentések körébe utalja. A régi metaforák folyamatosan kihalnak, szószerinti jelentésekké válnak, és az általuk értelmezett ismeretek, ha az új metafora nem értelmezi azokat, marginalizálódnak, majd elenyésznek.¹⁰
A kultúra – a kultuszhoz egy időben kapcsolódó metafora rendszerek vagy szótárak halmaza – az értelmezhető ismeretek halmazát határozza meg. Az elsősorban új ismeretekre törekvő reneszánsz kultúra a metaforák sokaságát integrálta a kultuszhoz, a kereszténységhez.
A világ = esetlegesség, állította a görög atomizmus, és a véletlen kulcsfontosságú elképzelése volt a sztoikus filozófiának és a predesztináció tanoknak is. A véletlen nem a még nem ismert okú történés vagy cselekvés, hanem az egyén számára be nem látható meghatározottság. A véletlen az alapja a „reneszánsz öntudatnak”, mivel az egyedi és megismételhetetlen ember egyedítő tényezője a véletlen. A véletlen ilyetén felfogása az arisztoteliánus filozófiától sem idegen (a szubsztanciát az akcidensek egyedítik) és ez az a kapcsolódási pont, ami a reneszánsz időszakában az atomizmus asszimilációját és ezzel a véletlen új felfogását lehetővé tetette. Azt a felfogást, hogy a véletlen a világ alapvető rendező elve, és minden a világ rendezettségére vonatkozó elképzelés, emberi alkotás. Az adott metaforarendszer keretein belül minden emberi alkotás, igazság. A világ szerkezetére, a világban uralkodó törvényekre vonatkozó elképzelések az emberi alkotóerő eredményei.
A véletlennel, mint a világ alapvető princípiumával szemben a rendezettség kimutatására, törvények alkotására történő metafizikus törekvést az magyarázza, hogy ”az ember feldolgozó apparátusa, az elme számára a feldolgozhatóság útja a struktúra.”¹¹
A XVI. század metaforarendszerének része volt, hogy a kulturális tevékenységek között nem húzódott éles határ. Művészet és tudomány egyaránt a valóságismeret forrása, a rendezettség kimutatásának eszköze, az emberi alkotóerő megnyilvánulása a véletlen uralta világban. Amíg a tudomány fogalmilag kifejezett és ily módon lehatárolt, élménytartalmától megfosztott ismeretek segítségével alkotja meg strukturált világképét, addig a művészet éppen az élményekkel teli, a primer világélményt közvetítő kifejezések segítségével alkot rendszert a világról alkotott elképzelések között.
A véletlen egyeduralkodó, általános és mindenre kiterjedő mivoltának tudatosulásával világosan felismerhetővé vált és új jelentést kapott az ember létének esetleges, efemer jellege. A véletlen az emberi lét és létezés feltétele, az ember ember mivoltának, öntudatának alapja. A reneszánsz „életigenlése” a véletlennel való szembenézni tudás.
A véletlent saját jogaiba visszaemelő gondolkodás az egyén számára a cselekvő, alkotó élet vagy a misztika felé fordulás alternatíváját kínálta. A véletlen egyetemességének elismerése a civilizatórikus tevékenységek szférájában, az egyéni boldogulásra, karrierre törekvést, a „kapitalizmus szellemét” hívta életre. A kulturális szférában a művészi és a tudományos alkotás jelentette az egyéni cselekvés hatókörét. Az alkotás az isteni teremtéssel analóg módon valóságot hoz létre, az alkotó valóságát. A teremtés objektivitással rendelkezett, az emberi alkotás hitelességét azonban nem az isteni igazsághoz, hanem emberi alkotáshoz, az uralkodó metaforarendszerhez viszonyították.
A valóságismeret minden eleme az emberből indul ki és oda tér vissza. Minden tudományos elmélet a kultúra által meghatározott metaforarendszer elemeit használja fel, és az általa magyarázott adatok a kultúra által meghatározott módon válnak tényekké. Az adatok interpretálása kultúrafüggő. Azoktól a determinációs kategóriáktól függ, amelyek segítségével egy kultúra fenntartja a kultuszt, azaz a kozmogónia és a kozmológiai rend magyarázó elveinek analógiájára megalkotott absztrakt és formalizált nyelvi alakzatoktól.
A felhasználhatóság, mint az ismeretek szelektálója, elmélet- és kultúra- függő történeti meghatározottságú szempontokon alapszik. Az adekvát ismeretekre történő törekvés, mikoris az ismeretek elmélyítésének a felhasználhatóság szab határt, újabb kulturális, elméleti és történeti meghatározottságokkal terhelte meg a megismerést.
A keresztény kultúrkörben az ember számára megismerhetetlen Isten megközelítésének módja, a világ és az ember megismerésében történő szüntelen előrelépés.¹² A megismerés végső célja Isten ismerete. A kultuszban meglévő és a teológia (kultúra) kimunkálta megismerésre történő folytonos törekvés a keresztény kultúra éltető eleme.
Az új metaforarendszer, a reneszánsz jellemzője volt, az emberből kiinduló és oda visszatérő episztemológiai kör. A megismerés minden mozzanata a megismerő ember révén történeti és kulturális determinációt nyer. Az ismeretek bizonyosságát, a valóság valóságosságát a reneszánsz időszakában már nem közvetlenül, - mint a skolasztika felfogása szerint - hanem az ember értelme és alkotóereje közvetítésével garantálta Isten.
A személyiség felértékelődése az exegézis terén is éreztette hatását, és hozzájárult a reformáció kialakulásához és gyors terjedéséhez. Az egyház consensuson alapuló dogmatikáját, a sola scriptura elvét valló reformátorok a Szentírás tanításaival összevetve jelentős inkongruenciát tapasztaltak. „A Szentírás részben a hagyomány terméke... A hagyomány azoknak az egymásra következése, akik tanúságot tesznek és egyúttal annak az egymásra következése is, amiről tanúságot tesznek...kezdve az első tanúságtevővel Jézus Krisztussal...”¹³ Az egyházat jellemző érvelési mód, mikoris valamely dolog a hitelét egy másik hitelesnek tartott dologtól nyeri, visszavezetve a sort a kinyilatkoztatásig, a reneszánsz metaforarendszerével nem állt összhangban. A bibliaértelmezések terén is az egyén ítéletalkotása, ítélőereje vált a legfőbb döntőbíróvá.
A XVI. század közepére a humanisták jelentős részét tudhatta támogatói között a reformáció, nem kevéssé azért, mert a hit megtapasztalásának új útja nyílt meg a Biblia személyes értelmezésével. A reneszánsz egyéniségkultusza további megerősítést nyert a Szentírás új olvasatából.
Az új ismeretekre való törekvés magas tévedési kockázatvállalást jelent és egyúttal a biztosan igaz ismeretekre való törekvés elutasítását is, a gyökeresen új ismeret reményében. A reneszánsz tudományát teljességgel áthatotta ez a megismerési értékorientáció, ami ösztönzőleg hatott minden új vagy újonnan a kutatók látókörébe került ismeret értelmezésére és/vagy kipróbálására.
A medicina területén az anatómiai ismeretek bővülésének gyorsasága, a merőben új fracastoroi járványelmélet, a népi gyógyászat ismereteinek kipróbálása és beemelése a tudományba, vagy egy új alapokon álló medicina megalkotásának paracelsusi kísérlete, az újvilági gyógyászat tanulmányozása és eredményeinek részbeni adaptálása, mind az újatakarás jegyében született elképzelések eredményei, akárcsak az optika, a festészet, építészet, geometria, algebra stb. újdonságai.
A rinascimento, az újjászületés a XV-XVI. század során végbement, de nem az ókor és nem a klasszikus auktorok művei születtek újjá, hanem a kereszténység, ami éppen a reneszánsz időszakában szabadult meg ókori terhétől, a klasszikusok béklyóitól. Az antikvitás nem születhetett újjá, hiszen egy más kultúra értelmezte újra az antik auktorok gondolatait, és a számára is releváns elképzeléseket beillesztette a saját metaforarendszerébe. Az újjászületés éppen az antikvitás örökségével való leszámolást, az antikvitás meghaladását jelentette. Amint sikerült az új ismeretekre való törekvés eredményeképpen az antik örökséget újraértelmezni, majd néhány területen meghaladni, felszínre került a reneszánsz szellemi áramlatának lényege: a valóság ismeretének dinamikus egyensúlyi állapota, amikor az új ismeretekre való törekvés kockázatát, az igaz ismeretekre való törekvés biztonsága tartotta egyensúlyban.
A valóság ismerete egy olyan szintézis eredménye volt, amely a Mediterráneum vallási - filozófiai áramlatainak a világ le�írására használt metaforáit a megismerés hatékonysága szerint szervezte ideiglenes egységbe.
A reneszánsz szellemi áramlata a kereszténység újjászületését hozta létre, annak a gondolatnak a jegyében, amelyet a kereszténység már kialakulásakor átvett a Mediterrán metaforarendszerből: ha a hívő jobban megismeri a világot, közelebb kerül Istenéhez. Istenhez történő felemelkedés, az anagógia és az Istenhez való hasonlatossá válás útja az ismeretszerzés.
„Volt idő, amikor a katolikus egyház teológiája megegyezett a nyugati kultúrával.”¹⁴ A XV-XVI. század során a teológia és a kultúra viszonya megváltozott. A skolasztika időszakában a kulturális tevékenységek közvetlenül kapcsolódtak a kultuszhoz, teológiai megalapozásukra nem volt szükség. A reneszánsz kialakulásakor a kulturális mező kiszélesedett, új kulturális tevékenységekkel bővült. A kultúrába újonnan bekerült és a kultuszból közvetlenül le nem származtatható elképzelések asszimilálásához teológiai megalapozásra volt szükség. A teológia tudománya a reneszánsz kezdetén kettős szerepet töltött be, egyfelől a kultúra koherenciájának biztosítója, másfelől a hitélet megerősítője volt.
Amikor a reneszánsz meteforarendszere kialakult, amely megelégedett az adekvát ismeretekkel és nem kívánt minden ismeretet a végső alapokig, a hittételekig visszavezetni, a teológia megszabadult a kultúra eredményei állandó igazolásának terhétől, és eredeti céljának megfelelően a hit megértésével foglalkozott. A teológia az episztemológiát az istenhez vezető utat kijelölő tudományként értelmezte. „A teológia nem más, mint a hit sohasem lezáruló megértése a kultúra eszköztárának segítségével, továbbá lehetőség arra, hogy a hit fényében megtörténjék a kultúra színeváltozása.”¹⁵
A reneszánsz metaforarendszere egy bővebb szótár, egy nagyobb metaforarendszer, a kereszténység metaforarendszerének keretei között jött létre. A XV-XVI. században a keresztény metaforarendszer segítségével értelmezték újra az antikvitás ismereteit. Az uralkodó metaforarendszer meghatározza a keretei között folytatható szellemi és gyakorlati tevékenységeket, egyúttal mivel a keresztény metaforarendszer része, biztosítja, hogy a kultúra minden eleme, - a tudomány is – a kereszténység része legyen. Ez az automatizmus tette szükségtelenné a kultúra új vívmányainak teológiai megalapozását.
„Ahol a vélekedések és vágyak szövedékei többé – kevésbé azonosak sok ember számára, ott van értelme „észre” és „logikára” hivatkozni, hiszen így egyszerűen csak egy széles körben elfogadott közös alapra történik hivatkozás, azokra a javaslatokra amelyek részei az alapnak.”¹⁶
A reneszánsz szellemi áramlatának az antikvitás felé fordulás és az új ismeretek teológiai megalapozásának elmaradása a szekularizáció látszatát kölcsönözte. A reneszánsz metaforarendszere, a közös alapnak a létrejötte a hivatkozások egyszerűsödéséhez vezetett, azonban a hivatkozások referenciája a reneszánsz metaforarendszere, tágabb értelemben a kereszténység, illetve a Mediterráneum kultúráinak közös metaforarendszere vagy szótára volt.A RENESZÁNSZ KIBONTAKOZÁSA* Ockham és Cusanus az elsők voltak azok között, akik felvetették, hogy a megismerés folyamata hozzávetőleges fogalmakon át vezető végtelen út, amelynek során a lét mindig újabb és újabb oldaláról ismerszik meg, tehát elégedjünk meg az adekvát ismeretekkel a tökéletes és teljes ismeretek helyett. Cusanus a nominalistákkal egyetértésben vallotta, hogy ezen a világon semmi sem elég pontos,¹⁷ de csak azért állíthatjuk ezt, mert valamiféle tudomásunk van az abszolút igazról és helyesről. Cusanus apriorizmusa jelentette az ismeretalap problémájának Szent Tamásétól különböző, platonista megoldását. Az emberi szellem (mens) az isteni szellem képmásaként, az ellentétek egysége, amelyből kifejthető a sokféleség. Az emberi szellemnek két képessége van. A ratio vagy értelem a fogalmi, közvetett gondolkodás képességét jelenti, az intellektus pedig fogalom fölötti közvetlen megismerést. Amint az értelem az érzékek „világossága,” az ész az értelemé, az észé pedig Isten. „Úgy viszonyul az ész az értelemhez, mint maga Isten az észhez.”¹⁸ Az eszme megjelenik a létezőkben és a szellemben, tehát igaz ismeretekre végső soron az eszmét felismerő intellektus segítségével tehetünk szert.
Cusanus szerint minden egyes ember egy kis világ (mikrokozmosz), egyetlen és megismételhetetlen, jobbik énjének az eszméje tartja össze, óvja meg a széteséstől, véletlentől, önkénytől, s teszi lehetővé, hogy eljusson önmagához. Az ember a dolgok mértéke, mert az isteni eszme képmása, mert az emberi ész Istenre irányul és belőle részesül, s az ember mértéke Isten.¹⁹ „Csodálatos dolog: az ész tudni vágyik... Nem elégednék meg önmagával, ha olyan kevéssé tökéletes Teremtő hasonmása lenne, aki nagyobb és tökéletesebb lehetne. Végtelen és felfoghatatlan tökéletessége következtében nagyobb minden tudhatónál és felfoghatónál. Ezt mondja Istenének minden tevékenység, és hogy ennek az Istennek és semmiképpen sem csekélyebbnek a képmása.”²⁰
Minden dolgok mértéke az ember s az embernek csak Isten a mértéke. prokloszi gondolat és az ember hatókörének tágasságát hivatott kifejezni. Az ész Istenből való részesülése szintén a neoplatonizmus gondolatkörének tanítása, hasonlóan a képmás öntudatához, aki „elvárja” Istenétől a tökéletességet. Cusanus a neoplatonizmusban felmerült gondolatokkal szemben „csak az isteni észnek tulajdonított teremtő erőt.”²¹ Cusanus az a priori ismeretek feltételezésével a skolasztika deduktív módszeréhez talált új ismeretalapot.
Az empirikus általánosítások dedukciója alacsonyabb bizonyossági fokú, mint azok egyedi esetei. Az empirikus tételek nem kezelhetők a priori ismeretek mintájára. A priori általános tétel esetén a helyes következtetés a dedukció, míg az empirikus általánosítás után alkalmazott dedukció bizonytalanabb az indukciónál. A nominalisták és Cusanus, valamint a humanisták skolasztikával szembeni kriticizmusa egyaránt a skolasztika munkamódszerének hatására izmosodott meg. A regresszív dedukció vagyis „a bizonyítás gyakorlása pozitív transzfer hatással jár a kritikai gondolkodás készségére.”²²
Minden valóságos dolog, amelyet kétségbevonhatatlan bizonyossággal ismerünk, olyan alkotórészekből tevődik össze, amelyeket csak tudattartalmakként foghatunk fel. Minden ami valaki számára adott, az a tudat ténye. A tudat és tudattartalom egységén túli ismeret a transzcendens ismeret. A megismerésben a képzeteken keresztül a transzcendens valóság képeződik le. A transzcendens tapasztalatnak csak kis hányada válik tudattartalommá, nagyobbik része mint háttérismeret a valóság objektivitását és a tudatos ismeretek realitását biztosítja. A legalapvetőbb transzcendentális tapasztalat önnön létünk tudata. A tudat önreflexív létismerete.
Az öntudat tehát az a pont, ahol a tudat tudja önmagát, ahol megvalósul a valóság (létezés) és a megismerés azonossága. Az emberi értelem igazi a priorija a léttapasztalat, ami semmiképpen sem állítható ellentétbe a valósággal. „A „lét” mint értelmünk a priori mozzanata a transzcendentális tapasztalás által van számunkra jelen. Ez az a priori ismeret egyszersmind a lehető legobjektívebb is, tapasztalat is, és ezen kívül még tőlünk is ered, hiszen önmagunkban az öntudatunkban fedezzük fel. Ez a végső magyarázata annak, hogy lex mentis est lex entis, azaz, hogy értelmünknek és a valóságnak a struktúrája, alaptörvénye végeredményben azonos.”²³ A transzcendentális tapasztalás, mint közvetlen valóságismeret az intuicionalizmus számára nyitott tág teret, egyúttal teljesülhettek a skolasztika tudományeszményéből fakadó követelmények is, azaz a létre, a lét a priori ismeretére vezettettek vissza az új ismeretek. Az intuicionalizmuson kívül a misztika előtt is tágra nyitotta a kaput a transzcendentális tapasztalás. A közvetlen lét illetve Istenismeret alapja az introspekció.²⁴ Az öntudat növekedésének is egyik faktora a transzcendentális tapasztalatoknak az egyén öntudatába helyezett alapja, a léttapasztalat, mint a megismerés valóságának, hitelének biztosítéka. Az egyetlen problémát a transzcendens tapasztalatoknak a tudattartalommá válása okozta, de mint lehetőség, a transzcendentális tapasztalás a függetlenséget és az egyediséget jelentette a skolasztika diszkurzív uniformizáló gondolkodásával szemben. Az ember nem is annyira a megismerés tartalma, hanem sokkal inkább a megismerés tevékenysége által közvetlenül tudja, tapasztalja, hogy mit jelent a létezés, mint a teljes valóság foglalata. Ez a léttapasztalat ami minden ismeretaktus kísérőjelenségeként adott, szükségszerűen tudott háttéri tudattartalom. Kimeríthetetlen, és csak részlegesen tehető szóvá. „Az amit szóvá teszünk belőle, amit tudatunkba emelünk az már nem egészen azonos az értelmi tevékenységünk háttereként adott alapvető bizonyossággal, melyben megvalósul a tudat és a tudott közvetlen egysége. Amit kifejezünk azt kiemeljük a valóság konkrét teljességéből, azt valamiképpen izoláljuk, és így már nem a valósággal magával, hanem csak a valóságot többé-kevésbé megközelítő modellel van dolgunk. Ezért szükséges, hogy a fogalomtól újra és újra visszatérjünk az ismeretaktusban megjelenő, annak hátterét képező ki nem mondott alapvető léttapasztalathoz.”²⁵
A XV. században az öntudat növekedése a platonizmus azon belül is az a priori eszmék tanának terjedésével volt párhuzamos. Az apriorizmus megoldotta az ismeretalap kérdését, ugyanakkor kiemelte az egyént, a lelket az arisztoteliánus „üres írótábla” helyzetéből és eleve ismeretekkel ruházta fel, melyekre csak vissza kellett emlékezni a tanulás során. A neoplatonizmus az emberi alkotó tevékenységet az isteni teremtéssel analóg módon képzelte el. Az apriorizmus és intuicionalizmus a neoplatonista „teremtéstan”-nal közösen alkottak egy olyan gondolatkört, mely a humanizmus sajátja volt, és fokozatosan a világ skolasztikus hierarchiájának megváltozására vezetett.²⁶
Aquinói Szent Tamás szerint a természet az első teremtés eredménye (az ami Isten teremtő tettétől fogva van). A második teremtés eredményei az ember szellemi alkotásai és gyakorlati tevékenységének termékei. A második teremtés feltételezi az elsőt (a természetet), s megbonthatatlan egységet alkot vele. Az ember művészi alkotótevékenysége Istennek a természetben megnyilvánuló művészetét utánozza.²⁷ „A teremtett dolgok úgy viszonyulnak Istenhez, mint készítmény az emberhez.”²⁸ Az ember világa magába foglalja a természetes dolgokat (res naturales), amelyekből alkot és előállítja készítményeit (res artificiales). Az emberi alkotás feltételezi a létező anyagot, az ember csak új formát ad neki és új összefüggéseket teremt részei között. Az így létrehozott mű függetlenné válik az embertől, a teremtmény azonban állandóan függ teremtőjétől, mint napsugár a naptól.²⁹
A skolasztika hierarchizált világa a következő séma szerint épült fel: Isten, szellem, ember, természet, mesterségesen előállított dolgok. Az isteni ihletettség az isteni szellemből való részesülés neoplatonista eszméjének hatására az első és a második teremtés eredményei azonos értékűvé váltak sőt, mivel az ember közvetlenül az isteni értelemből részesült, a második teremtés nem egyéb, mint az első folytatása, kiegészítése. Tehát az új hierarchiában Isten, szellem, ember, az ember alkotta dolgok, természet sorrend alakult ki.
Avicenna azt tanította, hogy a teremtés a természeti szükségszerűség eredménye volt, és Isten ezt a szükségszerűséget használta fel közvetítésként teremtői tevékenysége során. Isten és a teremtmények sokasága és sokfélesége között számos közbeeső fokozat van, s ez indokolja a sokaság létrejöttét az egységből. A fokozatok „közvetítő lények” segítségével jöttek létre. Petrus Lombardus úgy gondolta, hogy Isten teremtő hatalma közvetíthető, és Isten át is adja ezt az erőt bizonyos teremtményeknek, amelyek eszközként (a tőle való függőség jegyében és nem saját erejükből) gyakorolják is e teremtői hatalmat.³⁰
Az embernek a világban való kitüntetett helyéről és szerepéről szóló hagyományos és élő gondolat újíttatott fel, erősíttetett meg a platonizmus és a neoplatonizmus által, és ez átstrukturálta a skolasztikus hierarchiát.³¹
A kézművesség a skolasztikus hierarchia legalján elhelyezkedő tevékenység, nemcsak csekély istenismereti tartalma miatt, hanem “másodlagos teremtés” jellege folytán is alacsonyabb rendűnek tartatott az első teremtés eredményeivel foglalkozó tudományoknál.³² A sebészet, mint kézműves mesterség hasonlóképpen alacsony presztízsű tevékenységnek számított.³³ A fentieken kívül azért is, mert műveléséhez nem volt szükség a metafizikai rend ismeretére, ami a medicina alfája és ómegája volt.
A skolasztikus hierarchia hűen tükrözi a platóni és arisztotelészi intellektualizmus továbbélését. A humanizmust nemcsak az antikvitás eszméinek és eszményeinek a felújítása, hanem skolasztikus gyökerei is az antik intellektualizmushoz kötötték.
A világrend új, reneszánsz hierarchiája a skolasztika szintetizáló tudományfelfogására is befolyással volt. A skolasztikusok immár szélesebb alapokon, először a humanizmus preferálta diszciplínákat, majd a mesterségek ismeretanyagát is bevonva kívántak új tudományos szintézist létrehozni. A humanisták feltárta szövegekből az ismeretháttér elemeivé vált különböző világképeknek, természet és tudományfelfogásoknak, valamint a hozzájuk kapcsolódó fogalmi apparátusoknak és tényanyagoknak a diakróniát nélkülöző vagylagos egymás mellé állítása, számtalan rendezési lehetőséget kínált, de a halmaz minden elemét egyszerre érintőt nem.
A reneszánsz első, természetutánzó és szintetizáló időszakára jellemzőek Leonardo szavai: (A festők) „...tanulmányozzák a Természet műveihez tartozó összes alakzatok igaz megismeréséhez való dolgokat... ez a módja, hogy megismerjük ennyi csodálatos dolog alkotóját, ez a módja, hogy megszeressük az ilyen feltalálót.”³⁴ Az istenismeret közvetett módja ez. A skolasztika alapeszméinek egyike a teremtményekből következtetni a teremtőre. „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.”³⁵ A „feltaláló” Isten már új, individualista, jellegzetesen reneszánsz fordulat, amikor az intuíció és az invenció a két legfőbb érték. Hisz mindkét képesség, az egyént annak jellegzetes gondolkodását helyezi előtérbe. „... a kép nemes marad egymagában, egyedül szerez megbecsülést alkotójának, értékes marad és egyetlen, s nem származnak belőle vele egyenlő utódok, az egyszeriség teszi sokkal kiválóbbá a széltében-hosszában terjesztett dolgoknál.”³⁶ Az egyedi, egyszeri és megismételhetetlen ember és hasonlóan egyedi alkotása a reneszánsz ember öntudatának alapja! „Maga a filozófia tanított meg engem arra, hogy inkább a tulajdon lelkiismeretemtől függjek, semmint külső véleményektől...”³⁷ Vélekedik Giovanni Pico della Mirandola Az ember méltóságáról című írásában, amely az ember végtelen lehetőségeinek és a szuverén öntudatának proklamációja. Isten így szólt az emberhez: „Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyezlek, nézz körül, hogy mi a legkedvedszerintvalóbb a világban... magadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki,...”³⁸ „Úgy születtünk, hogy azzá legyünk, ami lenni akarunk...”³⁹ „Ismerd meg önmagadat! ami az egész természet megismerésére ösztökél és buzdít, hisz az emberi természet mintegy közbül álló keveréke a természet elemeinek, és aki önmagát ismeri, az magán keresztül ismer mindent...”⁴⁰ E sorokban már a transzcendentális tapasztalás alapjáról az önreflexív létismeretről van szó, mint a biztosan igaz ismeretekhez vezető útról, hiszen önnön létének ismeretén keresztül az ember a létben osztozók ismeretére is szert tehet, létük ismerete és a transzcendentális tapasztalás útján. A transzcendentális tapasztalás során olyan általános ismeretekhez lehet jutni, melyek minden létezőre jellemzőek, illetve olyan összefüggéseket lehet felfedezni, amik a teremtett világ törvényeiként működnek. G. Pico della Mirandola alábbi gondolatai a reneszánsz szintézisteremtő, klasszicizáló időszakára jellemzőek. „Én azonban úgy tettem, hogy egyik mester szavára sem esküszöm, hanem a filozófia valamennyi mesterére vetettem magam, minden fóliót megvizsgáltam, valamennyi iskolát megismertem...”⁴¹ „...e sokféle rendszer egybevetésével, a sokarcú filozófiák során az igazságnak az a tündöklése, amelyről Platón Leveleiben említést tesz, mint a támadó nap a magasból világítsa be fényesen lelkünket.”⁴² „...új filozófiát szándékozom felállítani”⁴³
Korábban Cusanus nem tételesen egyesített filozófiát, hanem a coincidentia oppositorum révén a szélsőségeket összebékítő szellemi szintézist kívánt létrehozni a világban, és a filozófiában.
A skolasztikusok és/majd a humanisták tudományos szintézist teremteni kívánó igyekezete eleve kudarcra volt ítélve, azonban egy rövid időre a XV. és a XVI. század fordulóját megelőző és az azt követő húsz-harminc évre létrejött egy dinamikus egyensúlyi állapotú szintézis.
Erre az időszakra esik a skolasztikus hierarchia átalakulása a természet és az antikvitás műveinek utánzása, a tudomány, a technika és a művészet, kultúra és civilizáció, az elmélet és a gyakorlat transitorikus egysége, amikor a valóság azonos absztrakciós szinten táratott fel úgy mélységében, mint horizontális összefüggéseiben. Utóbbi tette lehetővé a polihisztor megjelenését, aki elsősorban szemléletében volt polihisztor. Ugyanazt a szemléletet, valóságismeretet alkalmazta és alkalmazhatta bármihez is fogott. Leonardo szerint a szemlélet teszi a polihisztort: „aki tud, könnyű annak egyetemessé válnia; mert az összes szárazföldi élőlények hasonlítanak tagjaikban.”⁴⁴ „Tanulmányozd először a tudományt, azután következzék a gyakorlat, mely a tudományból született.”⁴⁵ Leonardo gondolatvilágában egységként volt jelen az empirizmus a neoplatonista teremtéstan, a plótinoszi pánvitalizmus, az arisztoteliánus funkcionalizmus és a platóni esztétikai elem.⁴⁶
E gondolatkörök befolyásolta látásmód eredményeként születtek anatómiai ábrái a funkcionalizmus és mechanicizmus, dinamika és struktúra hangsúlyozásával, amit a püthagoreus-platóni proportio esztétika vont egységbe, nemegyszer az empíria rovására.A RENESZÁNSZ HOLISZTIKUS IDŐSZAKA Az ember önálló teremtőképességével, - az isteni teremtéssel analóg módon felfogott alkotás doktrínájával - az ismeretek megbízhatóságának korábbi alapja Isten, már nem lehetett az új emberi alkotásokban megtestesülő ismeretek igazságának közvetlen biztosítéka. Az ismeretháttér folyamatos bővülése mellett nem jött létre az ismeretalapban való kétely, mert a szellemi erőket az asszimiláció kötötte le, és a bővülő ismeretháttér újabb és újabb ismeretalapokat is felszínre hozott, amelyek bár részlegesek voltak, de elvetésük előtt ki kellett próbálni azokat, hogy jogosan lehessen kételkedni bennük, hacsak az új ismeretek és ismeretalapok olymértékben ellent nem mondtak az addigi ismereteknek, hogy eleve beilleszthetetlenek voltak a korábbi ismeretek körébe.
A részleges ismeretalapok, amelyek egy-egy tudomány alapvető ismereteit és teóriáit határozták meg, a végső és egyetemes ismeretalapra, Istenre illetve a teremtésre való visszavezetés nélkül biztosították a tudomány szaktudományokra történő szétválását és azok önálló fejlődését.
A filológus humanisták szövegfeltáró és szövegrekonstruáló tevékenységének eredményeképpen az ismeretháttér gyorsan és jelentős mértékben bővült. Azonban az ily módon birtokba vett tudás különböző természetfelfogásokon alapult, és az újonnan feltárt és a korábbi ismeretek kapcsolata nemegyszer hiányzott. A különböző természetfilozófiai és metafizikai rendszerek a világ különböző jelenségeit magyarázták és más-más ismeretalapokról kiindulva, más-más jelenségek értelmezéséhez nyújtottak segítséget. Az új ismeretalapokat azonban már nem egy egységes metafizikai rend felépítésére, hanem a segítségükkel legjobban magyarázható jelenségekkel foglalkozó tudomány ismeretalapjául használták fel. Ezzel megkezdődött a tudományok specializációja.
A XVI. század középső harmada a reneszánsz holisztikus időszaka, mikoris a tudomány egységét Isten és a teremtés mint végső és megingathatatlan ismeretalap még biztosította, azonban a tudományok már a maguk részleges de ismereteik magyarázatához elégséges önálló ismeretalapjaikat fogalmazták meg, és határolták körül. Ily módon egymás mellett fejlődhettek a kiindulópontjukban szöges ellentétet képező filozófiai rendszerek elemei, mint szaktudományos alapelvek. K. R. Popper elismeri a metafizikai kijelentések metodológiai szerepét. Szerinte a filozófiai problémák nagy része átfogalmazható metodológiai problémává. A tudományos objektivitás, falszifikálhatóság, korroborálhatóság metafizikai előfeltevéseken alapulnak, s értéküket kizárólag alkalmazhatóságuk adja.⁴⁷
Azok a diszciplínák, melyek kevés szállal kötődtek a közös és egységes ismeretalaphoz, a teremtéshez, előbb önállósultak. Ismeretháttereik rendezését művelőik pragmatikus módon végezték el; azokat a teoretikus elemeket emelték ki az ismeretháttérből, amelyek bizonyos empirikus elemek együttesét legjobban magyarázták, s így egy-egy tudomány speciális ismerethátterét képezhették. A medicina a humorálpathológia révén kapcsolódott a teremtésmitológiához. A négy elemből levezetett kozmológia az arisztotelészi oeuvre asszimilációja nyomán, majd a galénoszi korpusz kanonizálásával a medicinában hosszú időre egyeduralkodóvá vált.
A XVI. század elejének, közepének humanistái válaszút elé kerültek: vagy kitartanak korábbi ismeretháttér bővítő módszerük: a szövegfeltárás, szövegrekonstrukció, szövegkritika, jegyzet és kommentárírás mellett, vagy megpróbálnak tartalmilag és rendszerében is új tudományt alkotni.
A természettudományok, a természetfilozófia terén a humanisták többszörös problémával találták szembe magukat. Amíg például a Biblia szövegének rekonstrukciója, különböző passzusainak hitelessége jelentette a fő kérdést, és egyúttal a katolikus egyház elleni fellépés alapját, addig a filológiai módszerek megfelelőnek bizonyultak, és létrejött az a viszonylag egységes, szilárd ismeretalap, amire később a különböző szövegértelmezéseket lehetett alapozni. Megteremtődött tehát az egyházi reformok, új teológiai rendszerek elméleti bázisa. (A felekezeti vitákban ugyan még sokáig komoly súllyal estek latba filológiai érvek, de minden esetben az elsődleges cél az új rend teremtése volt.)
A természeti és műszaki tudományokban hasonlóképpen létrejött a szövegtisztítási és rekonstrukciós munkák nyomán egy egységesnek nevezhető ismeretalap, aminek a megbízhatóságát a szöveghitelesség szintjén a filológusok többé-kevésbé biztosítani tudták. A szövegek tartalmi hitelességének, valósághoz való viszonyának vizsgálata azonban már meghaladta a hagyományos humanista felkészültség kereteit, sőt már a szöveghitelesség eldöntése kapcsán is felmerültek olyan szakmai kérdések, amelyek a nyelvismereten túl speciális felkészültséget igényeltek. Szépen példázza ezt a Vitruvius kiadások sora.
„A Vitruvius szöveggel kapcsolatos jellegzetes humanista attitűd... minél tisztább szöveg előállítása. Az esetleges jegyzetek, hibák javítását, rövid megjegyzéseket tartalmaznak. Merőben más az építészek viszonya a vitruviusi szöveghez. Az építészek a szabályokat, törvényeket keresték a vitruviusi szövegben, kifejezetten gyakorlati célzattal.”⁴⁸
„A XVI. században... határozottan kifejezésre jut a különbség, amely egy századdal korábban a filológiai és az építészi attitűd eltávolodásával kezdődött... a Vitruvius filológia autonómmá válása a században végérvényesen megtörténik. Az építészek saját traktatusaikban foglalják össze építészeti teóriáikat.”⁴⁹
Hasonló volt a helyzet más tudományokban, így az orvostudományban is. A XV., XVI. sz. fordulóján élt humanista orvos, Manardus János működése az előbbiekben vázolt specializálódás kezdeti szakaszára esik. Orvosi gyakorlatában Galénosz követője ugyanakkor a klasszikus szerzők egy-egy kifejezésének, meghatározásának értelmezésén hosszadalmas vitákat folytató filológus, purifikátor. Munkásságára, miképpen a századforduló gondolkodására a klasszicizmus a jellemző. A korra olyan súllyal nehezedett rá a még csak többé-kevésbé feldolgozott antik örökség, hogy elsősorban ennek feldolgozásával, értékeinek és hatásának felmérésével foglalkozott a kor tudósa, és a kritikának szűkebb teret engedett. Sommásan bár, de jó lelkiismerettel állíthatjuk még akkor is, ha az alábbi Manardus idézet ennek ellentmondani látszik, hogy a XV., XVI. század fordulóján úgy a tudományokban, mint a művészetekben az elsődleges cél a klasszikusok megismerése és tudásuk elsajátítása volt.
„Aki tollat vesz a kezébe, az törekedjék az igazság keresésére, nem pedig a régi írók bálványozására, mert különben a tudomány nem fog fejlődni; a tudományos haladás feltétele a kritika.”⁵⁰
A kritika is az ókori szerzők műveinek ismeretét feltételezi, s az igazság is csak e mérföldkövekhez képest ilyen vagy olyan. A XVI. század közepén élt orvos humanista Zsámboky János, orvosi képzettség