1. Az antik örökség

A késői ókor és a kora-középkor észlelő csillagászai aránylag szerény megfigyelő műszer-készlettel rendelkeztek. Mivel a csillagászati megfigyelések legfőbb célja az égitestek – abszolút vagy egymáshoz viszonyított – helyzetének meghatározása volt, az észlelő eszközök mindegyike abszolút vagy relatív szögmérésekre szolgált. A Kr. sz. 2. sz-ban alexandriai Kaludiosz Ptolemáiosz nagy művében, az „Almageszt”-ben (Megalé szüntaxisz = A Nagy rendszer) leírja azoknak a mérőeszközöknek alaptípusait, amelyek azután majdnem másfél évezredig használatosak voltak: a kvadránst és a meridián-gyűrű – nála még a delelő Nap magasságának mérésére -, a gnomont, a gyűrűstekét (armilláris szférát) [1, 2].

Az ókor öröksége az éggömb (glóbusz) amely az égi helyzeteik szerint, koordináta hálózattal együtt ábrázolja a csillagos égboltot. Az éggömb nem csak szemléltető eszköz volt, hanem mérőműszer is, amely a reá vésett fokbeosztások segítségével, megfelelően beállítva megmutatta az egyes égitestek kelését és nyugvását, delelését, pillanatnyi irányát, látóhatárhoz viszonyított helyzetét [3].

A Kr. sz. 8 sz. után a mohamedán tudósok tovább fejlesztették a Ptolemáioszi hagyományt, finomították és tökéletesítették az ókori eszközöket. Az arab hozzájárulás legnagyobb érték az asztrolábium, a távcső előtti kor legjelentősebb, sokoldalú műszerének kidolgozása volt. Az asztrolábium egyrészt alkalmas volt az égitestek látszólagos helyzetének mérésére, másrészt az égbolt pillanatnyi képének, a horizonthoz, ill. a Naphoz viszonyított pozíciójának megállapítására, és a mért adatok átszámolására, különfél rendszerekbe. Ugyancsak arab eredmény a hordozható szögmérő kvadránsok tökéletesítésére, pl. a valódi (napórai) idő meghatározása céljából [1, 4, 5].

A csillagászati eszközökhöz számíthatjuk a napórákat is, hiszen helyes megszerkesztésük geometriai és asztronómiai ismereteket kívánt. A napórák voltaképpen az első, szélesebb körnek, a „nagyközönségnek” szánt eszköz, amelyet tudomány a laikusok számára nyújtott. Az időszámításunk kezdete körüli évszázadban már többféle napóra típust is szerkesztettek – Vitruvius tizennégyféle árnyékórát sorol fel! -, az egyiptomi Közép-birodalom korában pedig több fajta hordozható napórát is készítettek [6].

Az antik világ, és a középkori mohamedán csillagászok műszereink többség aránylag kis méretű, gyakran kézben tartható, hordozható eszköz volt (a helyhez kötött, rögzített napórákat kivéve). A mohamedán tudomány aránylag késői időszakában próbálták oly módon növelni mérési pontosságot, hogy a műszer beosztást hordozó köríveit, igen nagyra, több tíz méterre növelték [3].

2. A reneszánsz újdonságai

Az európai kora-középkor legfőbb csillagászati tevékenysége: a naptárszámítás és a Hold fényváltozásának követése, szerény műszer igényt jelentett. A legtöbbször alkalmazott eszközök az armilláris szférák (gyűrűsteke), és a kézi (hordozható) kvadránsok voltak. A nap felosztására csak az ókori napóráknál kezdetlegesebb árnyékórákat alkalmazták. (605-ben Sabinius pápa elrendelte, hogy minden egyházi épületre helyezzenek el függőleges számlapú napórát.) Az ismeretek csak a 10. sz. után, kezdetben arab művek nyomán bővültek. Nem tagadható, hogy ebben közrejátszott az un. orvos-asztrológia elterjedés, amely a betegségek diagnózisát és kimenetelést (prognózisát) próbálta a „csillagok állásából” megállapítani. A csillagászat nagy fellendülése azonban a 15. sz. derekán, az antik szerzők (elsősorban Ptolemáiosz) görög nyelvű műveinek latin fordításai nyomán bontakozott ki [7, 8].

Az ókori bolygó-táblázatok használatakor hamarosan kitűnt, hogy a kiszámított, és a valóban megfigyelhető pillanatnyi helyzetek közt gyakran igen nagy eltérés mutatkozik. Az eltérések oka az ókori megfigyelések (és számítások) hibáinak felhalmozódása volt, másfél évezred során. (Az idővel növekvő hibák másik fő oka a földközpontú bolygórendszer-modell pontatlanságában rejlett.) Szükség volt tehát a Nap, a Hold és a puszta szemmel látható bolygók égi helyzetének rendszeres mérésére és a táblázatok kijavítására. A pontos mérésekhez azonban egyre jobban tökéletesített megfigyelő eszközök kellettek. A késő-középkor és a reneszánsz csillagászai azonban nem csak tökéletesítették az ókori mérőeszközöket, hanem új műszer típusokat is alkottak.

Az ókortól szinte a 19. sz-ig a csillagászati mérések legfőbb célja az égitestek – elsősorban a bolygók - égi koordinátáinak meghatározása volt. A fényesebb csillagok szinte csak viszonyítási pontokként, „mérföldkövekként” játszottak szerepet. Az égi pozíció meghatározás alapsíkja sokáig az Ekliptika – a Nap évi látszó útjának síkja – volt. A mérések feladata végső soron az volt, hogy a megfigyelt égitest éggömbön elfoglalt helyzetét az Ekliptika síkjához (ekliptikai szélesség), valamint a tavaszponthoz (ekliptikai hosszúság) meghatározzák. Az észlelő műszerek lénygében valamilyen módon szög-fokokat, ill. ívek meghatározására voltak alkalmasak.

Csupán a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a távcső alkalmazásáig (a 17. sz. első feléig) a mért égitest szabad szemmel történő beirányzására különfél célzó berendezéseket, un. dioptrákat, irányzókat alkalmaztak. Az egyszerű, szemmel történő beállítás természetesen eleve korlátozta a mérési pontosságot. Hipparkhosz katalógusának átlagos hibája – a Kr. e 3. sz-ban - kb. 1°, a középkori mohamedán észlelők mérései kb. 0,5° pontosságúak [1, 7, 8].

A középkor új csillagászati eszközei között időrendben a legkorábbi és legjelentősebb a Jákob botja, amelynek alapgondolata az ókorba, (Arkhimédeszhez) nyúlik vissza, de első leírása Levi ben Gerson (Leo Judacos de Balneolis) francia-zsidó tudóstól származik, 1321-ből. Jelenleg elterjedt alakját Johannes Regiomontanus adta meg, 1472-ből. Az egyszerű eszköz égitestek szögtávolságának (egymáshoz viszonyított helyzetének) meghatározására alkalmas, és – mivel kézben tartva is könnyen használható – a tengerészek egészen a 18. sz-ig szívesen használták. Az eszköz lényegében egy egyenletesen beosztott hosszabb irányzó lécből áll – a „nyíl”-ból. – amelyen egy rövidebb keresztléc (a „kalapács”) tolható előre-hátra. Ha a célzó léccel beirányítjuk az egyik égitestet, és a keresztlécet addig tologatjuk, míg annak csúcsa a másik égitestet nem takarja, akkor a beosztáson (megfelelő átszámítással) leolvasható a két égitest szögtávolsága [9, 10]. (A külföldi szakirodalom gyakran „Kereszt-bot” – cross-staff – elnevezéssel is említi a műszert.)

Magyarországi vonatkozásai miatt is érdekes a számunkra két másik, középkori műszer: a quadratum geometricum, vagyis a „mérőkvadrát” és triquetum, (trivétum) azaz „háromszáras szögmérő”. (Mindkét eszköz nevének magyarítása Fleck Alajos geodéta lelemény.) Ezeknek is jellemzője, hogy – hasonlóan a Jákob-bothoz – skála beosztásuk nem köríven, szögbeosztás mentén, hanem egyenes vonalon (lineárisan) olvasható le. A lineáris skálaosztás készítés a körosztó gépek feltalálásáig egyszerűbb volt, mint a körív fok-osztásának szerkesztése.

A mérőkvadrát voltaképpen a negyedkörív alakú kvadráns továbbfejlesztés. A műszer alakja négyztes, innen ered az elnevezés is. A trikvétum – háromszáras szögmérő – alapgondolatát már Ptolemáiosz leírta. Az arab csillagászok, majd a 14. sz-ban a párizsi Jean de Lignières tökéletesítette, Johannes Regiomontanus pedig fémből készíttetett egy példányt. Ennek leírását, „regula Ptolomei” elnevezéssel Hunyadi Mátyás királynak ajánlotta [9, 11].

A középkor egyik jellegzetes műszere a torquetum (torkvétum) – elnevezése a latin torqueo = tekerni, forgatni szóból származik -, amely az égitestek ekliptikai koordinátáinak közvetlen mérésére szolgált [9, 12]; a műszer magába foglalja az ekvatoriális állvány szerkezetét is. Első említés Nasir ad-Din al Tũsi (1201-1274) perzsa csillagász kéziratában található. 1284-ben Franco de Paris írta le, egy fejlettebb változatát Nicolaus Cusanus használta 1444-ben. Az 1460-as években Regiomontanus tökéletesített, és egy fémből készült példányt, a használat leírásával Mátyás királynak ajánlotta.

A vízszintes alaplemezre egy ferde ekvátor lemez illeszkedik, amelynek síkja a mindenkori észlelési hely földrajzi szélességének megfelelőn az égi egyenlítő síkjába állítható. Az ekvátor lemezre egy forgó korong illeszkedik – az ekvátor korong – amelynek tengely az égi pólusra mutat, peremén pedig szögbeosztás található. Az ekvátor koronghoz, 23,5°-os szöggel egy második lemez, az ekliptikai korong illeszkedik. Ennek hajlása tehát megegyezik az égi Egyenlítő és az Ekliptika hajlásszögével. Ha az egyenlítői korongot a tavaszpontnak az észlelés időpontjára érvényes égi helyzetére állítjuk, úgy az ekliptikai körlemez fokbeosztásán leolvasható a beállított égitest ekliptikai hosszúsága. Az ekliptikai korongból kinyúló tartón egy – a korongra merőleges – szögbeosztásos körlemez, a szélességi korong az ekliptikai szélesség mérésér szolgál. Az égitestek beirányzására dioptra szolgált. A műszer kiegészítő része egy félkör alakú fokosztásos lemez, amely minden helyzetben függőleges síkban áll, és beosztásán a látóhatár feletti magasság olvasható le [1, 9, 12].

Bár nem kimondottan csillagászati műszer, de a mérő eszközök beállítása szempontjából fontos újdonság a középkori Európában az iránytű (kompasz). Kínában a 6-9. sz. közt kezdték gyakorlati céllal – tájolásra – felhasználni a mágnestűt, Európában 1260 táján bukkant fel. A francia Petrus Peregrinus (Pierre de Maricourt) levél formában közölt írásában ismerteti először részletesebben a mágnestű tulajdonságait [13]. Különös módon a földmérők, térképészek, csillagászok csak két évszázaddal később, a 15. sz. közepén figyeltek fel erre az eszközre. Úgy tűnik, hogy az osztrák Georg Peuerbach, majd tanítványai, Regiomontanus és Hans Dorn szerelték fel műszereiket az égtáj beállítás megkönnyítés céljából iránytűvel. Talán az ő nevükhöz fűződik annak felfedezése, hogy a mágnestű iránya kisebb-nagyobb mértékben eltér a földrajzi (csillagászati) észak-dél iránytól: az 1460-as években észlelték már a mágneses deklináció jelenségét [14].

Az iránytű alkalmazása nagymértékben hozzá járult a hordozható, un. „zsebnapórák” elterjedéséhez is, az 1460-70-es évektől. Bár a hordozható napórák egyes típusai kompasz nélkül is használható, a 15. sz. végétől igen népszerűvé váltak azok az árnyékórák – többnyire összecsukható doboz formában -, amelyeknek égi pólusra irányuló árnyékvetőjét iránytű segítségével kell észak felé beállítani [14, 15]. Ernst Zinner német csillagászattörténész az „iránytűs napóra” feltalálását Peuerbachnak és Regiomontanusnak tulajdonítja [16]. Tény, hogy a ránk maradt, ill. általuk tervezett műszerek a legrégebbi csillagászati eszközök, amelyek kompasszal vannak ellátva.

A 16. sz. elején jelent meg egy másik egyszerű időmérő eszköz, amely éjszaka a Nagy Medve (Göncöl) vagy a Cassiopeia csillagainak meridiánhoz viszonyított helyzete alapján jelezte – eléggé pontatlanul – a helyi időt. A nocturlabium, horologium vagy stellarium nevű eszköz lénygében egy számlap előtt forgatható mutatóból állt, amellyel a Nagy Medve csillagai beállíthatók, egy forgó tárcsával pedig a csillagidő átszámítható helyi időre [1, 17]. Főleg tengerészek használták gyakran.

A korai reneszánsz tökéletesítette az éggömböket és az asztrolábiumokat. Különösen megtermékenyítőn hatott a tervezőkre a német Petrus Apianus (családi neve Bienewitz) 1540-ben megjelent nagy „műszertani” munkája, az „Astronomicum Caesarum”. A középkori műszerek készítőjeként többnyire a tervező csillagászt nevezik meg. De aligha lehetett minden asztronómusnak olyan készség (és műhelye), hogy maga gyártsa eszközeit. Legtöbben talán ügyes ötvösökkel dolgoztattak. A 16. sz. elején azonban a csillagászati és térképészti műszerek készítése már egyre inkább iparszerűvé vált. Különösen nevezetes volt a nürnbergi, majd az augsburgi un. kompasz-készítők céhének manufaktúra nagyságú munkája [17]. Európa nyugati országaiban a 16. sz. derekán főleg az angliai mesterek és a francia műhelyek váltak nevezetessé [1].

3. Magyarországi műszerek és műszerészek

Bár a magyarországi csillagászatról már a 13. sz-tól vannak adataink, az asztronómia (aligés asztrológia) nagy fellendülését a Hunyadi-korszak: a kora-reneszánsz hozta. Ebben a fellendülésben a magyar reneszánsz három kiemelkedő egyéniségének, Mátyás királynak, Vitéz János (1408-1472) nagyváradi püspöknek majd esztergomi érseknek, és a humanista költő Janus Pannoniusnak (1434-1472) volt döntő (pártfogói) szerepe. Ha a hazánkban tevékenykedő legjelesebb reneszánsz csillagászok nem is voltak a magyar föld szülöttei, munkásságukkal megindították a magyarországi csillagászat fejlődését, és hírnevük hosszú időre példát, hivatkozási lehetőséget adott a magyar csillagászoknak.

A 15. sz. első felében azonban még nem volt hazánkban olyan „matmatikus”, aki csillagászati eszközöket tervezhetett, mégkevésbé olyan mesterember (ötvös, fémműves), aki ilyen műszerek készítésére vállalkozhatott volna. Erre utal Janus Pannonius 1460 táján írt levele a raguzai Giovanni Gazuló (Gin Gazul, †1465) tudóshoz és közéleti emberhez. Arra kéri Gazulót, hogy a könyvében leírt csillagászati műszereket készíttesse el számára Raguzában:

„Egyébként kérve kérünk benneteket, gondoskodjatok róla, hogy Ptolmaeus gyűrűit, s a többi eszközt… ott a mi költségünkre elkészítsék és megcsinálják; mert itt Magyarországon nincs senki hozzá értő mesterember” [18]. (Kiemelés tőlem, B.L.)

Egy félévszázaddal később azonban már arról értesülünk, hogy budai ötvösök képesek pontos műszereket készítni. E sorokból az is kiderül, hogy Janus maga is próbált észleléseket végezni.

Biztosabb adatunk van egy másik eszközről, amelyet Georg Peuerbach (1423-1461), a bécsi egyetem magisztere 1460-ban küldött – leírással együtt – Vitéz János nagyváradi püspöknek. Peuerbach legfőbb célja az volt, hogy az Almageszt latin fordításának hibáit kiigazítsa, adatait ellenőrizze. A pontosabb észlelések érdekében műszereket tervezett és készített (ill. készíttetett), a torkvétumról könyvet is írt. Vitéz Jánossal személyes kapcsolatban volt, és tisztelete jeléül egy nagy, kb. 2 méteres oldalhosszúságú, fából készült mérőkvadrátot küldött a számára. A quadratum geometricum álló és fekvő oldala 1200 egységre volt felosztva, és a skála leolvasást egy táblázat segítségével közvetlenül szög-fokokra lehetett átszámítani [19] A műszer leírását, és a püspöknek szóló ajánlást 1544-ben nyomtatásban is kiadták.

Peurbach legkiválóbb tanítványa, Joannes de Regio Monte, vagyis Regiomontanus (családi nevén Johann Müller, 1436-1476) nem csak mesterének elméleti munkáját – a bolygó-mozgás táblázatok helyesbítését, Ptolemaiosz „modern” kommentálást – folytatta és tökéletesített, hanem a műszer tervezés terén is előrelépett [16, 17, 20]. Ebben gyakorlati segítséget jelentett számára egy másik tanítvány, Hans (Johannes) Dorn (kb. 1425-1509 körül) dominikánus műszerkészítő [21].

Regiomontanus, több éves itáliai tartózkodás után, egy rövid bécsi kitérővel 1467. tavaszán érkezett Vitéz János hívására Magyarországra. Négyesztendei magyarországi működés alatt (1471. tavaszáig) gyakran tartózkodott Vitéz János, akkor már esztergomi érsek palotájában, és többek között egy nagy torkvétumot is készített pártfogója számára. Erről részletes útmutató leírást is összeállított, amely sajnos nem maradt ránk. Mégis képet kaphatunk erről a műszerről, ha megvizsgáljuk a jelenleg Krakkóban őrzött nagy torkvétumot, amelyet Hans Dorn magiszter készített budai műhelyében, az 1480-as években.

A szászországi származású Hans Dorn domonkosrendi szerzetes, matematikus, műszerkészítő valószínűleg Regiomontanus bíztatására telepedett le Magyarországon. A hagyomány szerint a budai Domonkos-kolostorba rendezte be műhelyét, ahol valószínűleg több segéddel is dolgozott. Mátyás király 1478-ban megbízta, hogy utazzon Nürnbergbe, Regiomontanus hagyatékának megszerzésére. Mátyás király halála után (1490) – vagy talán már 1486 után – visszatért a bécsi rendházba. Egy 1491. évi keltezésű nap- és csillagórája már bécsi feliratot hordoz. Ez a műszer fontos dokumentum, mert az egyetlen gyártmány, amelyre nevét felvéste. Nagyrészt ennek jellegzetességei, és stílusjegyi alapján lehet a többi, ma meglevő eszközét azonosítani. (A másik azonosítási támpont a műszerekre vonatkozó korabeli utalás és nevének említés.)

Dorn mester aránylag sok műszert készíthetett Bécsben és Budán – ezért is vélhető, hogy tanítványokkal, segédekkel dolgozott -, mivel máig is aránylag szép számú eszköz maradt meg [17]. Ezek között legnevezetesebb az a három műszer, amelyet ma a krakkói egyetem „Collegium maius” múzeuma őriz. Ezeket, bizonyára Mátyás király költségén, a lengyel születésű Martin Ilkusch (Marcin Bylica z Olkusz, kb. 1433-1493) budai plébánosnak, az uralkodó udvari asztrológusának készítette. Erre utal Ilkusch címere, amelyet az éggömb vízszintes lemezébe véstek.

Az egyik eszköz egy 1480-ban készült éggömb – a legkorábbi ránk maradt reneszánsz égglóbuszok egyike – amelyre egy kis asztrolábium is illeszthető. Az egész glóbusz 134 cm magas, a bronz éggömb átmérője 34 cm. Az éggömbön a csillagok igen finoman, fényességük jelzésével vannak feltüntetve. A glóbusz egy függőlegesen álló un. meridián gyűrűben forgatható, amely a négyszögletes, többfél beosztást hordozó vízszintes naptárkertbe illeszthető, és abban elfordítható. Az elforgatással az éggömb északi pólusa minden földrajzi helyen az égbolt északi pólusára (a megfelelő földrajzi szélességre) beállítható.

A meridián gyűrűn azonban egy függőleges nyúlvány is tologatható, amelyre egy asztrolábium tartója illeszthető, és körbe forgatható. Az asztrolábium talpáról két, fokbeosztásos negyedkörív nyúlik le, a glóbusz mentén. A 24 cm átmérőjű asztrolábium egyik oldalán 4 x 90 fokos beosztás, és forgatható irányzó (dioptra) található. Ezzel a felszereléssel az asztrolábium-feltétes éggömb egy csillagászati mérőműszerré válik, amely többek közt alkalmas arra, hogy egy ismeretlen koordinátájú égitest helyzetét közvetlenül bejelöljék az éggömbön. Az éggömböt a pontosan északnak tájolva, és beállítva az égbolt pillanatnyi helyzetének megfelelően, a dioptrával megcélzott égitest helye a lenyúló negyedkörívek egyike mentén a glóbuszon azonnal, számolás nélkül megjelölhető [21]. Ilyen módon a Dorn-Bylica glóbusz valójában egy mechanikus analóg számítógép. Hasonló jellegű csillagirányzót 1500 körül Stephanus Rosinus készített, a Dorn-féle műszer tehát az első ilyen eszköz.

A vízszintes naptárlemezen még egy kis „csapó-napóra” is található, iránytűvel ellátva, Buda földrajzi szélességér érvényes árnyékvetővel. A kompasz doboz aljára Dorn bevéste a mágneses iránytű, mutatta észak eltérését a földrajzi északi iránytól, vagyis megjelölte az akkor érvényes mágneses deklinációt [14].

A másik nagy méretű műszer a bronz torkvétum (1490 körül), amely a 20° és 60° közti földrajzi szélességeken használható. Az ekvátor korong („órakör”) átmérője 37 cm, az ekliptikai szélesség mérőkör 38 cm átmérőjű. [12]. A műszer hasonló lehet ahhoz, amelyet Regiomontanus készített az esztergomi érseknek. A berendezés talpára egy aránylag nagy méretű, vízszintes számlapú iránytűs napóra van beépítve, Buda földrajzi helyzetére. A mágneses eltérés itt is bevésett vonallal van jelölve (10° keltre). Szerkezete azonos azzal a fa-torkvétummal, amelyet Apianus ábrázolt 1540-ben kiadott művében [21].

A harmadik eszköz a 45 cm átmérőjű bronz korong asztrolábium 1487-ből. Az műszer befejezetlen, az égi koordináta hálózat a 48°és 51° földrajzi szélességeken használható (vagyis Budán és Krakkóban). Dorn mester összesen 48 csillag helyét ábrázolta az asztrolábiumon, ami szokatlanul nagy szám az ilyen műszereknél, de a jelentős méret indokolja. Felirata: „MARTINI PLEBANI” (utalás Martin Ilkuschra) [21]. Egy kis iránytű, deklináció jelzéssel itt is megtalálható.

Ezeket az eszközöket Regiomontanus halála után (1476) készítették, de kétségtelen, hogy az ő tervei alapján. A műszerek legfontosabb részlete, a skálák fokbeosztása 1 fok élességű, a leolvasás kb. ½--¼° pontosságú. Maga a beosztás azonban ennél pontatlanabb, néhol szabadszemmel is felismerhető, hogy az egymás utáni osztásvonalak köze nem egyforma. Ez az osztáshiba nagymértékben csökkenti a mérések pontosságát. Mivel a Dorn-műszerek a korai reneszánsz legjobb alkotásai voltak, osztáshibáikat ismerve megbecsülhetjük a korabeli átlagos mérési pontosságot: kb. ±½°. A három műszert Martin Ilkusch 1490-bn ajándékozta egykori főiskolájának, a krakkói Jagiello Egyetemnek. Közülük egymagában a glóbuszt 10 aranyra értékelték!

Ugyancsak a krakkói egyetem tulajdona az armilláris szféra, amelyet „Jagelló-földgömbként” emlegetnek. Hans Dorn munkájának tartják, bár stílusjegyei eltérnek az első három műszerétől. A közepébe helyezett kis földgömb kétségtelenül későbbi, 1507. évi pótlás [21]
Hans Dorn nevét hordozza az a napórával összeépített csillagóra (nocturlabium), amely a British Museumban található. Felirata. „HANS DORN PREDIGRORDEN AUF VIENN 1491”. (Az is kiderül, hogy 1490 után települt vissza Bécsbe.) Ennek az eszköznek alapján azonosítható további másik 4 un. doboznapóra. A kb. 6 cm élhosszúságú, kettéhajtható aranyozott bronz-doboz belseje egy harmadik lemezt rejt: a napóra számlapját, amely minden helyen a megfelelő földrajzi szélesség szöge szerint állítható be. A doboznapórák belsejébe a fontosabb európai helységek földrajzi szélességét is bevésték. A legrészletesebb az oxfordi Tudománytörténeti Múzeumban őrzött példány jegyzék: 75 helynevet és szélesség-adatot tartalmaz, ezek közül 6 magyarországi [15, 17]. Jellegzetes a napóra-dobozok egyik sarkába felvésett „AVE MARIA” felirat, amely alapján „Ave Maria napórá”-nak is nevezik (1481). A mágneses eltérést is feltüntette az iránytűn.

Csupán megemlítjük, hogy a szakirodalom részben Dorn nevéhez kapcsol egy sorozat kis méretű, U vagy patkó alakú napórát (Egy példány ezekből Pécsen található). Ernst Zinner, nem egészen következetesen, a legkorábbiakat Peuerbach, a későbbieket Regiomontanus, a legutolsónak datáltakat Dorn készítményének véli [17]. E sorok írója szerint talán egy példány valóban 15. sz-beli, míg a többi utánzat – hamisítvány.

Hans Dorn vitathatatlanul úttörő volt a műszerkészítés terén: a legkorábbi speciálisan csillagászati és rokon eszközök gyártására szakosodott finommechanikusként tarthatjuk számon. Tevékenységével megelőzi a híres nürnbergi „kompasz-készítő” céhet. Nagyjából ekkoriban – kissé talán később – találkozunk Prágában és Krakkóban hasonló célú műhelyek csíráival. Ezért nem túlzás azt állítanunk, hogy a modern precíziós finommechanika a Bécs—Buda—Krakkó—Prága négyszögben, vagyis Közép-Európában alakult ki. A 15/16. sz. fordulójának gazdasági, szociális és katonai helyzete azonban nem kedvezett ebben a térségben a fejlődésnek. Magyarországon már a török hódítás előtti években, az ország kincstárának kiürülésével megszűnt a még nem eléggé önállósult műszer-manufaktura anyagi háttere.

4. A követők

Nincsen közvetlen adatunk Dorn tanítványairól vagy segédeiről. Egy feljegyzés azonban arra utal, hogy – legalább is Mátyás király életében – folytatói voltak munkájának. Egy bizonyos Mattheus de Ungaria nevű domonkosrndi szerzetes 1488-ban engedélyt kapott a rendfőnöktől – aki egyébként Dornnak is elöljárója volt – hogy Rómába menjen, hogy ott:

„ …a mechanikai [műszerészi] művészetét gyarapítsa” [22].

A későbbi évtizedekből az ország több részéről is tudunk órásokról, akik nyílván másféle precíziós műszert is készíthettek. Mégsem alakulhatott ki nagyobb szabású finommechanikai ipar, mivel a gyorsabban fejlődő Nyugat-európai manufakturákkal nem versenyezhettek a kisebb megrendelőkörrel dolgozó hazai iparosok. Az azonban tény, hogy pl. Budán, a 15/16. sz. fordulóján voltak ilyen iparosok, akik értettek csillagászati, földmérő és hasonló eszközök készítéséhez.

A budai korvinát még a királyi udvar fényének kihunyta után is gyakran kereték fel külföldi humanisták, az ott őrzött kódex-ritkaságok tanulmányozására. A landau Jakob Ziegler (1470 körül-1549) a földrajzi, csillagászati munkákon kívül az 1510-es években Regiomontanusnak akkor még meglevő műszer leírásit tanulmányozhatta. Erre utal, hogy tervezett egy meteoroszkópium-nak nevezett mérőeszközt – valószínűleg földrajzi helymeghatározások céljaira -, amelyhez hasonló nevű és jellegű műszert évtizedekkel korábban Regiomontanus is említett [23]. Figyelmet érdmel azonban Ziegler levelezés 1518-ban az akkor Egerben tartózkodó olasz Celio Calcagninivel. Ziegler egy fa-meteoroszkópiumot küldött Egerbe, majd szó esett arról, hogy a budai mesterek fémből egy pontosabbat készíthetnének [24]. Ez arra mutat, hogy a budai ötvösök ekkor már (vagy még,) képesek voltak műszereket készítni.

A 16. sz. elején Nürnbergben, majd Augsburgban felvirágzik a precíziós műszerkészítő ipar, a század közepén Angliában, Hollandiában és Franciaországban is egyre több műhely létesül bányászati, tüzérségi, földmérési és csillagászati, ill. tengerészti műszerek gyártására. Magyarországon az állandó háborús veszély, a politikai megosztottság, majd a török hódítás vissza vetette a fejlődést. Ennek ellenére szerényebb próbálkozásoknak itt-ott nyomait találjuk!

A 16. sz. első felében, Nürnbergben megalakul a körzőkészítők (kompasszkészítők) céhe, amelynek egyik főtermék a kis méretű, hordozható „zsebnapóra”. Különösen nevezetesek voltak a nürnbergi elefántcsont napórák [25]. A század elején ezek a napórák Magyarországra is eljutottak. A Buda-vári, diósgyőri, tatai és pogányszentpéteri vár-feltárások során több olyan, kis méretű elefántcsont napóra is napfényre került, amelyek – vándorkereskedők útján? – nürnbergi gyártmányok lehettek, az 1500—1540-es évek közt. A diósgyőri vár ásatása során azonban néhány csont-napóra is előkerült, amelyek kivitelük és anyaguk (nagyállat-csont) nem nürnbergi, hanem helybeli készítménynek látszik. Valóban más leletek bizonyítják, hogy a Diósgyőr melletti pálos-kolostorban készítettek csont tárgyakat (pl. fésűket). Lehetséges tehát, hogy a diósgyőri szerzetesek az 1520-40-s években, nürnbergi minták alapján csont zsebnapórákat is készítettek [15, 26].

Egy másik érdekes tárgy Erdélyből, a nagyszebeni szászok köréből került ki. A hordozható aranyozott „könyv alakú gépóra” kinyitható hátlapjába napóra, holdóra-tárcsa és iránytű van beépítve. A szép munka (ma az Iparművészeti Múzeumban, l. sz. 62.1419), amely 1576-ban készült, Martinus Fenich ötvös és Michael Wolff órásmester munkája [26]. Egy hasonló óra a bécsi Kunsthistorisches Musum gyűjteményében található. Úgy látszik, a nagyszebeni mesterek kiterjedt kereskedést folytathattak a 16. sz. utolsó negyedében. Sajnos más magyarországi műhely hasonló készítményei eddig még nem bukkantak elő. Csak a következő évszázadban bukkannak fel a felvidéki bányavárosokban műszerkészítők.

A háborús viszonyok, és talán a származása miatt is német-földön dolgozott a Sopron megyei Siklósról (ma Siegless, Ausztria) származó Pühler Kristóf (kb. 1500-1583 után). A bécsi egyetemen tanult, jó barátságban volt Philipp Apianussal, a műszertervező Petrus Apianus fiával. Idős korában a passaui St. Nikla kolostorban élt, és itt írta földméréstani kézikönyvét, 1558-61. között. (Ein kurze vnd grundliche anlaytung zu dm rechten verſtand Gomtriǽ, Dillingn, 1563.)

Ez a műve, amely talán az első „középszintű” földméréstani és csillagászati-geometriai kézikönyv, a maga idején eléggé elterjedt lehetett. Ebben két műszert ismertet, amelyet saját „találmányának” mond. Az egyiket „torkvétumnak” nevezi, bár az a Regiomontanus-féle eszköz egyszerűsített, gyakorlatias változata. A másikat, amely a Hold és valamelyik csillag delelés-különbségének mérésére szolgál, alakja után Gallus-ként („kakas”) említi [27]. Mai szemmel mind az általa ismerttett módszerek, mind az eszközeink elve korához képest modernnek mondható. Tény, hogy Tycho Brahe elismeréssel említi ezt a munkát.

Összegezve azt a ma még nagyon hézagos képet, amelyet az eddig feltárt dokumentumok és megismert tárgyak a magyarországi reneszánsz csillagászati eszközeiről mutatnak, láthatjuk hogy az 1460-as évektől a műszer ellátottság és műszergyártás egyaránt fellendült. A felívelést egyrészt az európai gazdasági és társadalmi élt átrendeződés, és Magyarország politikai, katonai hanyatlása törte meg. Ennek ellenér a pusztításoktól megkímélt országrészekben továbbra is találunk eseteket kezdeményezésekre – és műszerek használatára is -, de mindezek arra voltak elegendőek, hogy ne szakadjunk el a Nyugat-európai kulturális fejlődéstől.

Források:

1.Bennett, J. A.. The Divided Circle. History of Instruments for Astronomy, Navigation and Surveying. Oxford, 1987.
2.Toomer, G. J.: Ptolemy and his Greek Predecessor. In: Astronomy Before the Telescope, London, 1996. (A kövvetkezőkben rövidn: Astronomy Bfore…)
3.Klinghammer I.: A föld- és éggömbök történt. Bp. 1998.
4.Gingerrich, O.: Iszlám csillagászat. Tudomány 1886/4. (The Islamic Astronomy. Scientific American, 1986/4.9
5.Waters, D. W.: The Planispheric Astrolabe. (National Maritime Museum.) London, 1983.
6.Zenkert, A.: Faszination Sonnenuhr. 3. überarbeitete Auflag. Thun u. Frankfurt a. M. 2000.
7.Pedersn, O.: European Astronomy in the Middle Age. In: Astronomy Before…
8. Swerdlow, N. M.: Astronomy in the Renaissance. In: Astronomy Before…
9.Turner, G. L´. E.: Later Medival and Renaissance Instruments. In: Astronomy Before...
10.Fleck A.: A Jákob-botja. Pécsi Godéziai és térképészeti Vállalat Tájékoztató, 18. 3. 1983.
11.Fleck A.: A régiek háromszáras szögmérője. PGTV Tájékoztató, 19. 1. 1984.
12.Bartha L.: Reneszánsz csillagászok műszere: a torkvétum. Föld és Ég. 29. 5. 1984.
13.Balmer, H.: Beiträge zur Geschicht der Erkenntniss des erdmagnetismus. Aarau, 1956.
14.Bartha L.: A mágneses deklináció első magyarországi adatai. Geodézia és Kartográfia, 35. 5. 1983.
15.Bartha L.: Hordozható napórák. Válogatás magyarországi gyűjteményekből. Bp. 1995.
16.Zinner, E.: Leben und wirken des Joh. Müller genannt Regiomontanus. 2. Auflage, Osnabrück, 1967.
17.Zinner, E.: Deutsche und niederländische astronomische instrumente des 11.-18. Jahrhundert. Zweite, ergänzter Auflage, München, 1967, 1972.
18.Janus Pannonius összegyűjtött munkái. Bp. 1987. 542. p.
19.Fleck A.: 575 éve született Georgius de Peurbach. Meteor, 28. 12. 1998..
20.Bartha L.: Ein Renaissance Himmelsglobus als astronomisches Instrument. Der Dorn-Bylica Globus aus 1480. Der Globusfreund, Wien. Nr. 38/39. 1990.
21.Balogh J.: A művészetek Mátyás király udvarában, I. Bp. 1996.
22.Sottenloher, K.: Jakob Ziegler aus Landau an der Isaar. Münster, 1910.
23.550 éve született Regiomontanus. Pécsi Műszaki Szemle, 31. 4. 1986.
24.Coeli Calcagnini… opera aliquot, liber II. Ferrara, 1544. (OSZK, Ant. 839.)
25.Gouk, P.: Ivory Sundials of Nurenberg, 1500-1700. Whipple Museum, Cambridge, 1988.
26.Bartha, L.: 16th Century Sundial Found During Excavation in Hungary. British Sundial Society Bulletin, 2. 2. 1992.
27.Poronyi Z.-Fleck A.: Pühler Geometria practicája. Pécs, 1974.

• Szamár a csillagász és csillagász a szamár
• Honterus a könyvespolcon
• Rudimentorum Cosmographiae
• Königsbergiek Esztergomban
• Időjóslás
• Orvosprofesszor és csillagász
• Az 1595-ös rejtélyes csillag
• Csillagászati események az Árpád-házi uralkodók érméin
• A kopernikuszi fordulat
• Mátyás király csillagásza
• Janus Pannonius két csillagászati verse
• Honterus, az erdélyi reformátor
• Gellért püspök csillagászata
• Középkori eredetű miskolci templomok tájolása
• A kalocsai székesegyház rejtélye
• Reneszánsz csillagászati műszerek Magyarországon

Forrás:http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/magyar_kozepkor_csillagaszata/20050209_reneszansz.html