A középkor utolsó századaiban Itália földjén bontakozott ki az újkor első nagy művészeti stílusa, a reneszánsz, mely egész napjainkig meghatározta az európai képzőművészet útját.

A reneszánsz az olasz rinascimento francia változatából (renaissance) képzett kifejezés, jelentése: újjászületés. A műveikre büszke olaszok nevezték el így korukat, melynek műveltségét magasabbnak tartották, mint a letűnőben lévő, általuk lenézett és „barbárnak” titulált középkorét. Írók és művészek elmélyülten tanulmányozták az „újra felfedezett” ókori görög és római alkotásokat, és azon igyekeztek, hogy hátat fordítva a sötét középkornak, testben és lélekben újjászületve ők legyenek az antik kultúra folytatói, továbbfejlesztői.

Az ősreneszánsz lerakta a későbbi igazi reneszánsz alapjait. Ez az időszak azért volt fontos, mert minőségien javított a latin írásbeliségen, szóbeliségen és tanításon, ami így már nem csak a papság közös (vagy szent) nyelve lett. A tudós és művelt emberek száma egyre nőtt, így mind több kézirat került ki a szerzetesi másolóhelységekből és a városi, világi tulajdonban lévő központokból. A kódexekből és kéziratokból ismert iniciálékat felhasználták a templomi freskófestők, színesablaküveg-készítő mesterek, szobrászok, kőművesek és minden más kézművesek, akik részt vettek a XII. század elején elkezdett hatalmas építő-, újjáépítő programban, amelynek során a román stílusú templomok és katedrálisok ezreit gótikussá alakították át.

Időközben új tudósok is összegyűltek és megalapították a későbbi egyetemnek nevezett létesítményeket, amelyek az érseki iskolák és kolostori oktatási központok kibővítéseként és összeolvasztása következtében születtek meg.

Az egyre nagyobb mennyiségben gyártott olcsó papír nagy szerepet játszott abban, hogy a mozgatható betűkkel történő nyomtatás feltalálása a reneszánsz meghatározó jelentőségű eseményévé váljon. A könyvnyomtatásban alkalmazható betűket két mainzi aranyműves, Johann Gutenberg és Johann Fust találták fel 1446-48 között. Ennél fogva eme német találmány meglehetősen aláássa az „itáliai reneszánsz” elnevezést. Bár nem Itáliában honosodott meg a nyomdászat, hamarosan Itália állt az első helyen az új technika elsajátításában. Ipari forradalomnak is beálló változást idézett elő a nyomtatás elterjedésének gyorsasága, az előállítás minősége és mennyisége, valamint a rendkívüli gépészeti ötletesség.

A reneszánsznak nevezett időszak hátterében az emberiség történetében eddig nem tapasztalt gazdasági növekedés, a jólét általánossá válása és olyan társadalmi felemelkedés állt, mely elképesztő forradalmat hajtott végre a nyomtatott és terjesztett szó tekintetében.

A reneszánsz talaján kibontakozó hatalmas arányú világnézeti átalakulás és kulturális mozgalom irodalmi kifejeződése a humanista irodalom. A humanisták számára a középkori egyetemen lévő hét „szabad művészet” egyáltalán nem volt fontos - számukra öt tárgynak volt nagy jelentősége: grammatika, retorika, költészet, erkölcstan, történelem. Hevesen ellenezték az egyetemek tananyagát, okkal látták eredménytelennek, időpocsékolásnak a hosszú tanulmányi időt. A humanista műveltség szeretetének lényege a tanulmányok során kialakult barátság képzete volt, valamint az is jellemző volt a humanizmusra, hogy egyforma figyelmet szentelt a férfiak és nők oktatásának. A humanista irodalom előfutára Dante volt, legnagyobb képviselői Petrarca, Boccaccio. Késői virágzását Angliában Shakespeare drámaírói munkásságában érte el. A magyarországi humanizmus központja Mátyás udvara volt; Janus Pannonius költészete, Marzio Galeotto, Antonio Bonfini munkássága jelentették első fénykorát.

A reneszánsz szobrászat Firenzében virágzott legnagyobb mértékben, mely már akkor a leggazdagabb és leginkább művészetkedvelő itáliai város volt. A szobrászoktól elvárták, hogy mészkővel, carrarai márvánnyal, drágakövekkel, féldrágakövekkel, mindenféle kövekkel tudjanak dolgozni, aranytól a rézig bármilyen felhevített érccel tudjon bánni, rézötvözetekkel és bronzzal is. Az antik szobrászat még a középkor után is körülvette őket: törött római szobrok karjai, lábai, fejei ott voltak körülöttük igen nagy számban. A művészek tanulmányozták és másolták ezeket a régi darabokat, de az antik szobrok restaurálását és új részek faragását megalázónak tartották, így azokat nem vállalták a szobrászat jelentős alakjai Donatello, Michelangelo, Cellini és Pisano voltak.

Az építészetben a reneszánsz természetes jelenség volt, Itália lényéből fakadt. Firenze vagy bármely más itáliai város állampolgára számára az építészet vizuális szempontból sokkal fontosabb volt más művészeti ágaknál. Franciaországban, Angliában, Németországban és Spanyolországban a román stílusból fejlődött ki a gótika, azonban ez a szellem az olaszokra nem hatott, észszerűtlennek tartották. A firenzei San Marco kolostorban Michelozzo megépítette az első reneszánsz könyvtárat: egy hosszú, elegáns termet kizárólag könyvek elhelyezésére és kiállítására tervezett. Az építészet koronás fője mégsem Firenzében van, ahonnan a reneszánsz építészet kiindult, hanem a római Szent Péter-bazilika az, amelyhez fogható épületet sehol sem találunk, ráadásul építészeti története is igencsak bonyolult. Bramante készítette az első tervrajzot, amelyet halála után többen módosítottak. Amikor azonban Michelangelót bízták meg az építkezés vezetésével Bramante elképzeléseihez tért vissza, így a jelenlegi templom lényegében az ő kettőjük műve.

Itáliában Velence volt az a város, amely lassan fogadta be a reneszánszt, hiszen ösztönösen gótikus város volt. Konstantinápoly 1453-as eleste növelte Velence virágzását, egyre több pénzt áldoztak a gyarapodásra. Számos új épületet alkottak: a Szent Márk Könyvtárat, a Palazzo Dolfinit, a Scuola Grandét, valamint pályázatot írtak ki egy új híd megtervezésére is, ami később a Ponte di Rialto nevet kapta.

A reneszánsz korában a festészet története is kalandos volt: több száz zseniális festőt ölel fel, akik csaknem háromszáz éven át egy földrajzilag nagy kiterjedésű területen alkottak. A festők szemükkel és agyukkal a látható világot elemezték, s amit láttak, egy kétdimenziós felületre helyezték át. A fejlődés e korszakos művei templomokban láthatók, mint például Cimabue falfestményei az assisi San Francesco felső templomában, Giotto művei a padovai Arena-kápolnában, a firenzei Santa Croce Bardi- és Peruzzi-kápolnáiban. A freskófestészetnek azonban rendkívül sok hátránya volt; hosszú ideig tartott az előkészítés, majd gyorsan kellett dolgozni. Az olajfestés Németalföldön honosult meg, így igen lassan jutott el Itáliába, és időbe telt még általánosan elterjedt, holott sokkal jobb minőségű volt, mint a tempera, amit addig használtak. A korszak legjelentősebb festői Leonardo da Vinci, Raffaello és Michelangelo voltak, akiket a reneszánsz virágkorának „isteni triumvirátusának” is neveztek.

A reneszánsz eszméi és változatai Itálián belül eleinte lassan terjedtek, Itálián kívül pedig még lassabban. Az északi gondolkodás- és látásmód számára a gótikus stílusirányzat volt a mindennapi jelenség az életükben, amely így változtathatatlannak tűnt. A Habsburgok hatalmának növekedése is jelentős szerepet játszott a reneszánsz terjedésében. A XV. századra Közép- és Kelet-Európába is elértek az itáliai eszmék. Itálián kívül Magyarországon is megjelentek a reneszánsz stílusú épületek. Corvin Mátyás magyar király az antik értékek lelkes híve volt. Az esztergomi bazilikában lévő Bakócz-kápolna (1506) a reneszánsz virágkorának Itálián kívül az egyik legkáprázatosabb emléke. 1525-ben, mikor a németek lettek Itália urai, a reneszánsz virágkorának vége szakadt, fél évszázadon át képtelen volt talpra állni a római kulturális helyzet. Mialatt Franciaország, Németország, Németalföld, Spanyolország, sőt még Anglia is kulturális önbizalomra tett szert, Itália elvesztette az abszolút uralmat a művészet terén. Az 1520-as évek eseményeire egyre nagyobb hatást kifejtő reformáció eredete összetett, de a reneszánsz mindenképpen szerepet játszott benne, megteremtette a reformáció alapjait.

Forrás:http://kiralyokvarosa.hu/matyas/reneszansz.shtml